7óra7

Csupasz pisztoly
7óra7: (2/10)
Közösség: (4/10)

Csupasz pisztoly

2010. 10. 18. | 7óra7

Mert a díszlet önmagában egy műalkotás: részletgazdag seszínű lakás, tele van titokkal, rejtekkel. Kár, hogy nem ehhez az előadáshoz készítette Kentaur. A díszlettel ugyanis nem történik semmi, már azon kívül, hogy a szereplők nem férnek el a középső elem mellett maradt helyen, így minden egyes elhaladás totál civil hasbehúzással jár, a hátsó három sor pedig nem lát sokat, amikor a szereplők a szélső díványra ülnek. Nem mintha ez kizökkentené a nézőket, nincs mibe belezökkenni. Ugyan a színlap a mozgókép és a színház összeházasításával új formát ígér, a kísérletezés kimerül abban, hogy amikor filmekről esik szó, filmeket kezdenek vetíteni, amolyan ad hoc jelleggel. Ennek semmiféle oka nincsen azon kívül, hogy elhangzik a film címe vagy a szereplő neve a színpadon. Ahogyan a színpadi térnek sincs semmi oka, a több átjáróval, ajtóval felszerelt lakásszerűség semmiféle térkezelési szabálynak nem felel meg, a konyhának hol elöl van fala, hol hátul, nem világos, hogy honnan hova látnak-hallanak a szereplők, a bal térfél hol Theo szobája, hol Isabellé. Ez persze nem lenne baj, ha nem lenne reális szinten tartva a játék, vagyis a fellépők valami teljesen téves indíttatásból az amúgy stilizálásért kiáltó közeget teljesen valóságosként használják, fütyülve annak maximális irrealitására. Ha ez a katyvasz valamiféle új forma, akkor érdemes lenne maradni a régi, bevált formáknál.
Álmodozók, Thália Színház

Danis Lídia, Haumann Máté, Szamosi Donáth
Ha föltételezzük, hogy nem új forma, akkor csak az képzelhető el, hogy a munkafolyamatból kimaradt a cél meghatározása, a mű értelmezése, a szerepek elemzése, továbbá a munkafolyamat összehangolása. A rendezőt legfeljebb a táncrend meghatározójaként lehet azonosítani, ugyanis rendezésnek nyoma nem akadt, már attól eltekintve, hogy valaki irdatlanul vigyázott arra, nehogy valami érzelem, szenvedély, akarat, zabolátlanság, dévajság, érzékiség vagy kémia kerüljön az előadásba. Valami teljesen félreértelmezett szépérzék vezeti a vizuális sík meghatározását, amitől időről időre kínos bohózatba hajlik az elvileg súlyos társadalmi, morális és erkölcsi kérdésekről szóló dráma. Ami amúgy egy elég ügyes átdolgozás, Baráthy György változata tulajdonképpen alkalmas lenne színrevitelre, jó érzékkel tompít, illetve erősít fel elemeket a színpadhoz alkalmazkodva, de mivel az előadásnak nincs célja, az adaptáció is teljesen érthetetlen és indokolatlan utakra téved. A játék keretét képező párizsi lázadás csak verbális illusztráció marad, a két testvér családi körülményeinek ábrázolása pedig egy Zs-kategóriás akciófilmben is árnyaltabb annál, amit itt rólunk megtudunk, nevezetesen, hogy szar alakok.
Vagyis miért az egész játszma – vagy szerepjáték? szórakozás? képmutató átverés? szopatás? Nem derül ki. Csak az, amit látunk: fiatalok, akik jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak, behálóznak egy naiv amerikai gyereket, akit magukba habarítanak, majd kultikusan dugnak vele (éppen csak steril maszkot nem vesznek fel az alsónemű és a többszörösen rájukcsavart selyemlepel mellé, nyilván szándéktalanul felidézve Drebin hadnagy és Jane Spencer embernagyságú óvszerben végrehajtott szerelmi jelenetét a Csupasz pisztolyból), de végül a srác elmegy. Két és fél órára eléggé soványka kis történet, csigatempóban haladva, agyonmagyarázva a semmit. Danis Lídia (Isabell) és Haumann Máté (Theo) a két szerepszerű vázlat felkasírozása mellé azt a feladatot kapták, hogy adjanak értelmet a címnek, ezért Danis többnyire álmodozva beszél, amire Haumann vitriolos cinizmussal reagál (és van is 4-5 olyan mondata, ami egészen jó). (Néha persze kiabálnak meg sikítanak meg suttognak, ez az összetett szerepábrázolás.) Szamosi Donáth (Matthew) ugyan teljesen civil jelenség a színpadon, az a mázli, hogy itt ez belefér, ebben az előadásban pedig még több is a szükségesnél. Szamosi igyekszik mindennek eleget tenni, szépen előadja a szöveget, ennél többet nem tehet. Mert azért nem ő a felelős, hogy a karakterek rétegzése, jellemzése sem fért bele a produkció előkészítési munkálataiba.
Egy ideig úgy tűnt, abszurdot látunk, aztán hamar kiderült, hogy nem, mert az abszurdhoz kell némi bátorság. Egy olyan előadást nagyon nehéz jellemezni, amely a szabadságról, a korlátok feszegetéséről, az emberi kapcsolatokról, a kint és a bent viszonyáról szólna, de közben görcsös, zárkózott, álságos, gyáva és maradi, nem törődik a tartalommal, kizárólag a felszínről próbál szólni, azt is erőtlenül. A ráfordított idő, energia, pénz nem éri meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr898004591

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása