7óra7

Duplikált plágium
7óra7: (3/10)
Közösség: (0/10)

Duplikált plágium

2010. 10. 18. | 7óra7

Amphitryon, a jelentős hős éppen Thébá(nyá)ból érkezik haza, amikor szeretett és mindenekfelett hű felesége, Alkméné hálát rebeg életük legodaadóbb, legforróbb, legszebb, legizgalmasabb, legérzékenyebb, legtüzesebb, leghevesebb (stb.) éjszakájáért – a tegnapiért. A sok kimondott és a talán még több kimondatlan „leg” hamar indulatossá teszi az erről az estéről tudomással nem bíró férjet, lévén előző nap ő még nagyban a kikötőben serénykedett. A szereplők értetlenül állnak a furcsa jelenség előtt, ám ekkor mi már tudjuk, hogy Jupiter keze van a dologban, aki a férj képében kívánt néhány pásztorórát eltölteni a földi múlandóságban (nem mellesleg megágyazva Herkules eljövetelének, de ez mellékszál). Egy komplett felvonás megy el erre a csattanós felütésre, és az ide vezető út cseppet sem zökkenőmentes, de igazából a második felvonásra lesz valóban abszurd.
Lévén Harsányi Sulyom László Molière szórakoztató esettanulmányát a duplikációról, a plagizált tartalomról, hovatovább a komplett eltulajdonításról mintha nem csak a történet szintjén próbálta volna előállítani. Nem mintha számonkérhető lenne bármely művészen, ha egy jó ötletet az új közegre adaptálva, némileg átértelmezve, új kontextusba helyezve megjelenít a színpadon, de ennek aránya, valamint formája már igencsak vizsgálandó elem, főként akkor, ha egy komplett előadás épül fel a rendező- és színészkollegáktól való ötletátemelés metódusára, hovatovább ugyanazon falak között már látott-hallott elemek, mondjuk úgy „behívására” (gondoljunk csak a Tóth András rendezte Túl a Maszat-hegyen visszhangja és Jupiter beszédének echója kísérteties hasonlóságára). Mondhatnánk, hogy szépen kommunikál az irodalmi alapanyag és a színpadi cselekmény, de láthatóan nem erről van szó.
A nevetés iskolája - Amphitryon

Szilágyi Katalin, Rusznák András
Erről leginkább az tanúskodik, hogy Molière műve, és az előadás két teljesen különböző dimenzióban mozog: előbbi többek között a szerelem gyarlóságáról, a pótolhatatlanság illúziójáról és a kiszámíthatatlanságról beszél, míg utóbbi egy debil szerelemképről kiabál. Ugyanis azon kívül, hogy a szerelemet egy rakás buta kisember a gagyin keresztül éli meg, sok tanulsággal nem jár az előadás, bár láthatóan ennél azért nagyobbat akart volna markolni, például szórakoztatni is szeretett volna. Előbbi jobban sikerült, mint az utóbbi, mert az R-Go, az Edda, a Republic egy-egy száma, illetve néhány táncdal felelevenítése vagy eléneklése után az Azért vannak a jóbarátok közönségkaraokéja (!) már sokkal inkább egy Terry Gilliam- vagy David Lynch-film misztikus abszurddal kevert lehetetlen hangulatával, semmint az interaktív színház élményével ajándékozza meg a döbbent nézőt. Amennyiben ez a legcsekélyebb mértékben szándék volt, akkor sikerült, de láthatóan ez nem cél, inkább eredmény. Eredmény?
Pedig Kárpáti Péter és Végh Ildikó dramaturg mindent megtett a modern (de még milyen modern!) Molière-élményért, mindössze a darab követhetősége, értelmezhetősége és szellemessége csúszott el munkájukon. Igaz, ez utóbbiban közrejátszott a színészek mindössze szükséges színpadi elemként való értelmezése a színpadon. Egyedül Rusznák András isteni magabiztosságból táplálkozó Jupiterje, illetve a csak hozzá képest értelmezhető Sághy Tamás Amphytryonja, továbbá a nagy energiával játszó Szilágyi Katalin alapjaiban félrehangolt Alménéje árulkodik valamilyen viszonykereső attitűdről.
A nevetés iskolája - Amphitryon

Sághy Tamás, Egyed Attila, Rusznák András
A parttalan, sehonnan sehová nem tartó formai megoldások (ti. a műbe beleerőszakolt itt és most: a mobiltelefon, a Maruti Suzuki, a robogó, a kivetítő, az öltönyök), a beiktatott midi-minőségű magyar slágerek és az egész előadás stiláris melléfogásainak együttese tulajdonképpen felfalja a produkciót. Mindössze egy hatásos, kivételesen jól kidolgozott zárókép marad, ami az egész sztorit szőröstül-bőröstül politikai síkra helyezi, lokalizálja az előadás értelmezését: a sztori hirtelen a tatabányai színház történetévé válik, az épület a sok szándék és ellenszándék, ármány és álságosság közepette mégiscsak felépül, és a nagy össze-visszaság közepette nekiáll küldetését betölteni. Csakhogy már késő: ez a zárás egy másik előadásban, egy másik értelmezési tartományban még akár a helyén is lett volna. Így azonban szimplán szinopszisa az előtte lévő 110 percnek, és ugyanolyan duplikátum, mint az egész előadás maga.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr908003075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása