Perrault meséje, ahogyan sok más gyerektörténet, két szerelmesről szól, ahol a fiú legyőzi a gonosz varázsolót, hogy elnyerje a lány kegyeit, megszabadítsa a szörny átkától és fogságából. A lány esetünkben egy hercegnő, a fiú pedig egy szegény, kicsapott molnárlegény, a kettejük húzódó, áthidalhatatlannak tűnő társadalmi különbséget egy Lidi néni által beszélni – és még sok egyéb másra – tanított macska hidalja át. A kis vívódások végén természetesen legyőzik a szörnyet, és megszerzik a királylány kegyeit, és még a király is áldásukat adja rá.



Jelenet az előadásból

Kétféle módon előadott mese képes megállni a helyét a színpadon: az egyik a mélységeket és érzelmeket kiaknázó, de azokkal vissza nem élő szép történet, a másik pedig az ötletesen, fantáziadúsan megvalósított egyszerű, példázatszerű sztori. Schneidre Jankó rendezésében azonban valami egészen más történik.

A rendező és Nagy Viktória Éva által színpadra alkalmazott szöveg tele van könnyed, szellemes kis poénokkal, Dobák Lívia dramaturg elemzéséből pedig az tükröződik vissza, hogy pontosan érzékeli, mennyi tartalom van a mesében, egyáltalán nem akar semmit ráolvasni a gyerekekre, nem akar életre szóló hatalmas bölcsességeket kirángatni a szereplők szájából. Ehhez igazodnak a színészek is, aki finom, apró gesztusokból, energikusan sűrítve építik fel a karaktereket, eleget téve az archetípusok követelményeinek. Ács Norbert pontosan érzi, hogy a Csizmás kandúr mely mozdulatai, milyen gesztusai képesek szellemessé válni, hol és hogyan kell elérzékenyülni és nyávogni, a kettő éles váltogatásával pedig izgalmas feszültséget kelt a színpadon. Teszárek Csaba kicsit melankolikusra formálja a kétségbeesett, tehetetlen Gergőt, emberivé varázsolva a közhelyeket, Csajághy Béla egyszerű, tétova és könnyen szerethető királyt mozgat szelíd hangsúlyokkal és gesztusokkal. Karádi Bori királylánya is levedli a felnőttekbe rögzült közhelyeket, és azt mutatja meg a gyerekeknek, hogy a porcelán külső mögött harcias, küzdő belső található.

Azonban hiába a bábszínészek alapos és tiszta munkája, Schneider Jankó szinte teljesen elhagyta a mesék fantáziavilágát, azt a varázst, amitől a gyerekek élvezni tudják a dolgot, amitől szerethetővé válna a sztori a felnőttek számára, és azt, amitől még húsz év múlva is emlékszünk egy-egy pillanatra. Ez köszönhető egyrészt Grosschmid Erik látványának, aki bár erős váltakozó színű vásznat húzott fel a háttérben, az elől váltakozó két helyszín (és az egyszer megjelenő barlang), amely pár kartonfából és kartonvárfalból rajzolódik elénk, üres, fantáziátlan és szegényes hatású. Az előtérben megjelenő kis jelenetek sok időt vesznek igénybe míg létrejönnek, megszületni már végképp nem tudnak, mert a mese felét az ilyen módon történő illusztrált narrálás teszi ki. A bábok és az őket díszítő jelmezek abszolút korrektek, azonban a hiányos hangulatot nem képesek pótolni, így semmi pluszt nem hordoznak magukban. Ez alól kivételt képez a háttérre vetített szörny, és a misztikusan magával ragadó barlangja, amelyben van ötlet, a gyerekek pedig egyből a székükbe szegeződnek. Ahogyan jól cseng a Szabó Attila által szerzett zene, amely közismert dallamokat sorjáztat sajátos felfogásban, Lovasi András szövegeivel önmagukban teremtve idillikusan emberi és átélhető miliőt egy-egy pillanatra.

Egy-egy pillanatra, az egy-egy szellemes, ötletes poén láttán-hallatán felkacag a gyerekközönség, azonban ezektől eltekintve szinte végig unatkoznak, ugyanis nincs mi érdekelje őket, kivéve a Csizmás kandúr időnkénti parádézásait. De hangulat és ötlet híján nem fogja meg őket a történet, hiszen nincs mi lekösse a fantáziájukat, a folyton mozgó és járó világukat. Tapsolnak, hiszen élvezik a tapsot, és szeretik a dallamos zenéket is, de csak egy-egy pillanat fog megmaradni bennük, számukra ez egy ugyanolyan történet marad, mint az összes többi, egy érdekes kis macskával.