Juronics Tamás nem először dolgozik Gogol Háztűznéző című drámájával, a Kecskeméti Katona József Színházban láthattuk már a rendező és a dráma találkozásának eredményét. Ezúttal a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában vitte színre – majdnem ugyanazt az előadást. Hasonló a díszlet, a jelmez, még a színészek között is van átfedés – Magyar Attila, Balogh Erika –, mégis úgy tűnik, nem egyszerű reprízről van szó.
Juronics ugyanis mintha számot vetett volna a feldolgozással kapcsolatos problémákkal, s mintha a visszajelzések, reakciók fényében átgondoltabb, érleltebb előadást hozott volna létre a korábbinál, megtartva a commedia dell'arte–vaudeville–burleszk–abszurd stílusegyveleget.
A darab története egy végül meg nem köttetett házasság létrejöttének különböző állomásait fedi le, amely házasságot korántsem a szerelem, hanem a kényszer (Agafja Tyihonovna), a baráti „szeretet” (Padkaljószin), illetve a vagyon (Rántotta), esetleg a francianyelv-tudás (Anyucskin), netán a perverz vágyak (Csócsálov) szülné. Ugyanis Agafja Tyihonovnának négy kérő közül áll módjában választani, akiket a házasságszerzőnőként működő Fjokla Ivanovna szerzett neki. A nem sokkal korábban megnősített Kacskarjov, a manifeszt döntésképtelen Padkaljószin barátja azonban elhatározza, hogy mindenképpen őt kell Agafja Tyihonovnának választania. Csellel, fondorlattal, átveréssel végig is viszi tervét, illetve csak majdnem végig, mert nem számol a határozottan határozásképtelen Padkaljószin merész elhatározásával.


Magyar Attila, Poroszlay Kristóf
Székely László díszlettervező a két- és háromdimenzióssággal játszó, afféle „animációs” jellegű, szándékosan valószerűtlen szobabelsők terét körítette az előadáshoz, és Földi Andrea jelmezei is karikaturisztikus jellegrajzok inkább, mint valódi ruhák. Ahogyan az egész atmoszféra karikatúra, folyamatos játék az emberekkel, egymáshoz viszonyított pozícióikkal (Padkaljószin és a szolgálója, Sztyepan folytonos bizonytalanságot erősítő játéka), a lehetetlenséggel (Dunyaska néger bűvészlányként való ábrázolása). Juronics a Gogol általi műfajmegjelölést („tökéletesen valószínűtlen történet”) az abszurdba hajlítja, nem befolyásolva vele a történetet, csak állandóan reflektálva arra (és a színházi helyzetre). Ebben jó szövetségesnek bizonyul a Bodolay Géza által készített, hétköznapi regiszterben szóló, mégis szellemes fordítás is.
A szereplők definiálása ebben a rendszerben igen pontos, s mivel Juronics szerencsésen nem „csak” szánalmasnak ábrázolja a kérőket, hanem emellett emberinek is, nem csúszik el a dolog moralizáló, tragikus hangvételű közvetlen társadalomkritikába, s végig megmarad a mű komédiajellege. Ebben fontos szerepet kap a mozgás is: az érzelmek kiteljesedését afféle mozgáskoreográfia-paródia emeli fel, ellenpontját képezve az addigi érzelemnélküliségnek, a végén pedig, Padkaljószinban visszavonhatatlan kétséget ébresztő saját monológja közben a heverőt át-átugráló mozgás remek kontrázása a szövegnek.
Kár, hogy ilyen szintű ötletekből nincs túl sok az előadásban, és a második felvonásban Agafja Tyihonovna és Padkaljószin beszélgetése csupán a kabaré szintjéig jut el, megdöccentve az addig jól működő dramaturgiai motort (dramaturg: Almási-Tóth András). Az is kár, hogy például a faszén szóra óvodás módon beinduló asszociációs lánc eredménye nem maradt a próbafolyamat keretein belül.


Gidró Katalin, Pataki Ferenc
Magyar Attila (Padkaljószin) keresi a közönségben nevetést ébresztő momentumokat, de amikor nem találja, hajlamos könnyedebb irányba vinni a szerepet, és elérni, hogy rajta mulassanak, pedig az lenne a cél, hogy vele nevessen a közönség. Ám ettől függetlenül az általa létrehozott karakter ismerős is és mulatságos, a végén az oda-vissza szaladgálás pedig egészen magával ragadó. Gidró Katalin (Agafja Tyihonovna) nőiesen kiismerhetetlen vadóc jókislány (a környezethez illeszkedő fekete-fehér ruha alatt a rózsaszín csíkos harisnya remekül jellemzi a figuráját). Szilágyi Annamária nagydumás nőstény tigrisként alakítja Fjokla Ivanovnát. A lány nénikéje, az elvileg puritán, ám mégis nagytermészetűségről tanúbizonyságot tevő Arina Pantyelejmonovna háttérszerepében Balogh Erika fest remek karikatúrát a látszat és a valóság kettősségéről. Jarábik Klára az önfeledt szolgálólány szerepében a nézőtér, a történet és az előadás világa között teremt kapcsolatot. A Marcel Marceau-ra maszkírozott Poroszlay Kristóf (Sztyepan) pontosan tisztában van gazdája kisszerűségével, tutyimutyiságával, és azzal, hogy nála soha semmi nem biztos. Kacskarjov cowboy-jelmezét a férfi tűzrőlpattantságával indokolja Pataki Ferenc. Savanyu Gergely, Flórián Antal és Borovics Tamás nagy ecsetvonásokkal, de szerethetően festik fel burleszk-karakterüket.
Juronics végig műfajban marad: nem mélyíti tovább a gogoli gondolatokat, ellenben értelmezve, és vígjátékként mutat a hálás közönségnek egy vígjátékot. Mostanság, amikor, úgy tűnik, tendenciává kezd válni az e műfajban született művekből (jellemzően teljesen tévesen) kivonni magát a komédiát, ez is jelentős érdem.