Kultúrterroristák törnek a nyári szabadságát a színpadon töltő, jókedvűen bulvárral szórakoztató társulatra. Magaskultúrát követelnek és formaújítást, klasszikus műveket progresszív megvalósításban. Megbotránkoznak a jeles Kossuth-díjas művész idétlen jelmezén, s rögtön versmondásra kényszerítik, a Vers mindenkinek főcímét egy másik jeles művész dúdolja, a háttérfüggönyt két jeles művésznő tartja a jeles művész mögé. Szegény művészt még az ág is húzza, hát még a kritika. Húzni fogja most is.
Pedig a jelenet jó, Gálffi László pedig nagyszerűen szaval, s talán még nála is jobb a kultúrharcosok által véletlenül meglőtt Csuja Imre, ahogyan meghal, abban a halálban benne van minden, amiért színésznek lenni érdemes lehet. S mindez tetőzve egy zavarba ejtően pofátlan, ugyanakkor szellemes, pontos és roppant mulatságos formaparódiával, amely a Hogyan készítsünk trendi musicalt? címet is viselhetné: az Örkény társulata tíz percben foglalja össze a színházi bulvárműfaj paneljeit és sajátosságait. Für Anikó a naiv primadonna, Debreczeny Csaba a tökösen feminin főhős, Ficza István e. h. pedig a doppelgänger antagonista kliséit nagyítja fel, mármint a mai magyar musicaljátszás összes bántó és egyszerűsítő kliséjét. A szám zeneileg ugyancsak minden létező jellegzetes motívumot kifordít, s a szöveg mindezt tudatosítva mindig pontosan reflektál arra, hogy most mely panel következik. Igazi összjáték, csapatmunka, írótól (Tasnádi István, Várady Zsuzsa, Dömötör András), zenésztől (Márkos Albert-Szemenyei János), rendezőtől (Dömötör András) és társulattól (az említetteken kívül Bíró Kriszta, Hámori Gabriella, Kerekes Viktória, Máthé Zsolt, Pogány Judit, Polgár Csaba, Szandtner Anna, Takács Nóra Diána, illetve Gyabronka József, Mészáros Béla).


Finálé
Hogy az e mintegy húsz perc előtt lévő bő két órás produkcióhoz ennek a blokknak mi köze, nehéz lenne megmondani; mintha egy másik előadást néznénk. Másik társulattal, másik stábbal, egy másik színházban. Egy olyan színházban, amelynek a mutatott teljesítményét tekintve nem igazán lenne művészi-morális alapja akár az Operett, akár a Madách közhelyszerűségét kárhoztatni. Ugyanis az előadás – a fent taglalt utolsó három jelenettől eltekintve – nem a bulvárról szól, nem gondol róla semmit, csak elénk rakja. Éppen ugyanúgy, ahogyan a kereskedelmi tévék kihasználják az egyes emberek tájékozatlanságát vagy szorult anyagi helyzetét, ugyanazt a kukkolópozíciót biztosítja a nézőknek, mint a különböző sztárpletyka-magazinok. Mert attól nem lesz valami személyes, hogy tudjuk az illetőről, hogy nehezen fizeti be a havi csekkeket vagy megmutatjuk az arra alkalmatlan testet egy balettnadrágba zárva. Az meg egyenesen gusztustalan, hogy azokat a szerencsétleneket, akik a különböző személyes tragédiákból levezethetően elkövetői vagy elszenvedői a vértől iszamós bűnügyi rovatoknak, kirakjuk a színpadra előzmény és következmény nélkül. Ez nem színházi attitűd, hanem visszaélés a színházi formával, ugyanakkor könnyen el tudom képzelni, hogy ez az anyag egy más formában – mondjuk tévéműsorként – sokkal inkább betölthetné küldetését.


Csuja Imre, Pogány Judit, Gyabronka József
Televíziós közegben a kontextus miatt nyilván másként hatna, hogy önmagában látjuk a bulvárt és a bulvármódszereket. Színházban azonban igen zavaró, hogy mintha az efféle tálalási metodikáról nem lenne semmiféle véleménye a társulatnak. „Az alapvető igazságokat ezzel kapcsolatban már sokan és sokszor kimondták – ezért is elkerültük ezt” – írja Dömötör András rendező a nézőhöz szólva, mondván, inkább a színházat keresték a jelenségben. Nos, Csuja Imre, Gyabronka József és Gálffi László egy-egy monológjától eltekintve határozottan nem sikerült megtalálni az első két órában. Amit látunk, kinevethető, ha valakinek erre van késztetése, csak éppen nem humoros. Az utolsó három jelenet viszont az, és – láss csodát! – amint a színházi bulvárról van szó, máris van vélemény. Markáns, komoly és jól artikulált viszony fogalmazódik meg, egyfajta ars poeticaként: mi szórakoztatni akarunk, nem elitista artisztikumot közvetíteni, mi nem kliséket és paneleket szórunk, hanem alaposan és körültekintően, szakmailag magas színvonalon dolgozunk – állítja magáról a színház, és ebben az etapban – csak ebben – be is bizonyítja ezt. És ez – csak ez – kifejezetten humoros és szórakoztató.


Für Anikó, Máthé Zsolt
Nagy kérdés, hogy ennek a katyvasznak mi a célja, és hogy mi az oka annak, hogy az Örkény, amely eddig elzárkózni látszott az állásfoglalás nélküliségtől, az öncélú popularitástól, a humor nélküli nevettetéstől, miért vette rá magát egy olyan típusú színházcsinálásra, amely nem a felhőtlen kikapcsolódásról, hanem az ízlést vesztett gátlástalan kiszolgálásról szól. És ez nem „kultúrterrorizmus” – nem a kabaré műfaja, nem a könnyed szórakoztatás szándéka, nem a drámaiatlanság, nem a formakísérlet és nem is az ízlés határai kéretnek számon: ez mind létező és érvényes opció. Hanem inkább a józan belátás, a cél és a feladat tisztán látása, az eszközök alkalmassága, a színházi közegben gondolkodás hiánya feltűnő. Nem kérdés, hogy ezt lehet jól csinálni, Dömötör is nyilván a Máté Gábor irányításával nyaranta létrejövő zsámbéki Alkal-Máté-produkciókból vette az indíttatást (tavaly Kovács Patrícia volt a soros, idén az örkényes Máthé Zsolt lesz), és az is bizonyos, hogy az improvizációra alapuló kőszínházi előadáskészítés is lehet sikeres (az ugyancsak Máté Gábor fémjelezte egri produkciókra, a Hírlap-színházra és a Csörgess meg!-re gondolhatunk elsősorban), de az ehhez elengedhetetlen koncentrált és határozott, az egész szempontjából gondolkodni tudó alkotói kéz ezúttal nem állt rendelkezésre.
Ha önök felhőtlenül tudnak kacagni embertársaik szimpla, önmagában minden humort nélkülöző esetlenségén, kiszolgáltatottságán, megalázottságán, megszégyenítésén, a zacskóba csomagolt újszülötteken, esetleg felszopólányok filozófiai diskurzusán – ne legyünk álszentek, nem ritkaság, hogy valaki mindebben szórakoztatásra lel, hiszen az erre alapuló tévéműsorok nézettsége, lapok olvasottsága, weblapok látogatottsága általában toplistavezető –, akkor a Kihagyhatatlan önöknek szól. A többiek nyugodtan hagyják ki, vagy elégedjenek meg az utolsó félórával.