7óra7

Játsszunk nyomozósat: ők ölnek, mi elkapjuk őket!
7óra7: (9/10)
Közösség: (0/10)

Játsszunk nyomozósat: ők ölnek, mi elkapjuk őket!

2010. 10. 18. | 7óra7

A kaposvári Csiky Gergely Színház előadásnak álcázott társasjátéka ideális lehetőség arra, hogy minden néző végre megvalósítsa azt, amit a tévé előtt ülve csinál: nézi a jó kis krimit, és együtt nyomoz a detektívvel. Hányszor futott végig rajtunk az ideg, mert mi is feltennénk pár kérdést a gyanúsítottaknak? Itt a lehetőség, hogy a nyomozókkal együtt kutakodhassunk a lehetséges gyilkosok magánéletében, együtt szőhetjük a szálakat, miközben valóban sziporkázó színészi alakítások válaszolnak nekünk, és a végén elkaphatjuk a gyilkost! Minden csak rajtunk múlik.
Egy fodrászszalonban járunk, egy szokványos délutánon, megfordul itt munkás, régiségkereskedő, egy szenátor felesége (bahamai utazása előtt), meg persze van itt két hajszabász is: Tony, a homoszexuális érzelmi agresszor, illetve Barbara egy dögös fodrászlány. Közben lehallatszik a Tony idegeit széjjelcincáló öblös zongorajáték a felső lakásból (Rahmanyinov), ami egyben a bonyodalmat is okozza: az egyre nagyobb felfordulás, szórakoztatás, kavar közben valaki elhallgattatta a zenét, pontosabban a hangszeren gyakorló világhírű művésznőt. Ekkor villogók elő, nyomozók berontanak, mindenkit őrizetbe vesznek, kezdődik a kihallgatás egyesével, majd fény fel, jövünk mi is, segítünk rekonstruálni az eseményeket, aztán kérdezünk, különböző agyafúrt logikai feladványokon keresztül próbáljuk meg kiszűrni, ki lehetett a tettes a színpadon lévők közül, még a nyomozó is célponttá válik, aztán szavazunk, és a végjátékban minden kiderül.
Znamenák István minden rezdülésében szórakoztató rendezése a színészekre építkezik, pontosan ismerve fel, hogy most nincs szükség sok ötletre, hiszen a kiváló, egyben történetileg-motivikailag felkészült színészi alakítások végig tudják röpíteni az előadást. Némedi Árpád letaglózó magabiztossággal és ízléssel parádézik Tony Whitcomb szerepében: lazán, jól álcázott és jókor elhelyezett klisékből építi fel karaktere felszínét, a bohó meleg hajművészt, akinek mélységet is ad: kitörő indulatokkal, mosolygó vérszomjjal húzza fel magát, ha valami nem úgy történik, ahogy neki jó. Mindebből a kettősségből remekül képes improvizálni, ad hoc jelleggel reagálni a nézők által teremtett helyzetekre. Csapó Virágnak a hiperérzékeny, műkonzervatív szőke tyúk jutott: látszólag egy öntudatos, ártatlan, a légynek ártani se tudó Mrs. Schubertet alakít, akinek minden kedvessége puszta felszín, hiszen tekintetéből azonnal kiveszik minden melegség, és döfésre kész, ha meggyanúsítják az igenis árulkodó jelek miatt. Lugosi György jó érzékkel a szerencsétlen flótás és a sejtelmes, sötét tekintetű gyilkos közé rajzolja a régiségkereskedőt, ezek között ügyesen lavírozgat Edward Lawrence figurájával, így téve bizonytalanná szándékait, és valós lényét. Egyedül Német Mónika az, aki csak kizárólag egy dimenziót képes varázsolni Barbara személyiségére, ekképpen könnyen behatárolhatóvá válik, és könnyen kivész belőle az izgalom. Kizárólag az idegesség és a mások agyára menő forróvérűség a fodrászlány reakció-kelléktára. Nem így Kovács Zsolt, aki pontos arányérzékkel vegyített kliséket használ, felügyelője egy Humphrey Bogartba oltott Columbo repertoárjából válogatja gesztusait, mindezeket rendkívül autentikusan és jó ritmusban használja, így építve fel a méltóságteljes, magának tiszteletet követelő, de azért rejtélyes nyomozót. (Nem véletlen, hogy valakiben még az ő gyanúsítása is felmerül!)
A játék lényege, hogy mindenki lehet gyanús, mindenki kiment legalább egyszer a Znamenák által tervezett szalonból egy olyan helyre, ahol nem láthattuk. Egy hatalmas, 21. századi fodrászüzlet tárul elénk (már a csengő előtt zajlik az élet), poszterekkel, hajvágóasztalokkal, ahogy azt kell, bár a hátsó lépcsőház, a vécé mind csak képzelet, de a rendezői látkép szinte azt is elénk varázsolja. Memlaur Imre fényjátéka pedig fantáziadúsan játszik a pillanatokkal: mind erdőszéli elhagyatott, lidércnyomásos kastélyt, mind redős-árnyékú nyomozószobát, mind modern lakásbelsőt képes előteremteni az elsőre meghökkentően szövevényes, de a későbbiekben otthonossá váló térből. Cselényi Nóra jelmezei könnyedén vetnek le minden negatív sallangot a modern kifejezésről, ruhái bármikor testre öltődhetnek az utcán is, miközben színvilágukban, összeválogatottságukban segítenek a színészeknek a karakterek egy-egy jellemvonásának megformálásában. Zságer-Varga Ákos zenéje pedig már a hangulatért felelős, a progresszíven feldolgozott jól ismert detektívfilmes zenei motívumok váltanak néha előadás és nyitott jelenet között, vagy csak simán fokozzák a feszültséget.
Znamenák minden átgondoltan rendezett össze, az előadás minden eleme patent, talán a nézők kérdéseinek kellett volna egy határozottabb időkeretet adnia – ezzel nagyon el tud csúszni egy-egy este időben, de a színészek kézben tartják az eseményeket. Pontosan érzett rá arra is, hogy ez egy nagyon ötletes, szórakoztatóan játékos darab, nem kell többet kihoznia belőle, csak mélyen belelátni a rendszerébe. És ezt makulátlanul teljesíti is, a színészeknek lehetőséget adva sziporkákra, nekünk, nézőknek pedig végre a meglepetések feltétlen élvezetére, és igazi játékra, amiben nem kell tennünk semmi mást, csak részt vennünk. A Hajmeresztő nagy találmány: kinyitja a néző előtt a színpad világát, s a néző óvatlanul sétál bele a csapdába: egy pillanat alatt, anélkül, hogy konkrétan akarná, máris részese a színháznak. Élvezettel, mindent beleadva.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr588004345

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.