7óra7

Képregényeposz
7óra7: (7/10)
Közösség: (8/10)

Képregényeposz

2010. 10. 18. | 7óra7

Lehet, hogy csalódni fog az, aki arra számít, hogy Raymond Chandler krimiklasszikusát, az Elkéstél, Terry!-t valóban bűnügyi történetként viszik színpadra. Zsótér Sándort ugyanis nem annyira a sztori, mint az emberi kapcsolatok illúziójának vesztése, a csalódottság képének aprólékos felrajzolása érdekelte a regényből. A rendező a populáris detektívtörténetből jó érzékkel azt emeli ki, amitől több, mint pusztán egy ponyva, és a „ki a gyilkos?” kérdés ezúttal nem csupán egy megoldandó probléma, hanem életfontosságú, sőt létfilozófiai alapvetéssé válik.
Furcsa barátság mentén zajlanak ugyanis a történések: Philip Marlowe, a Los Angeles-i magándetektív és Terry Lennox kapcsolata nem haverság vagy ivócimboraság, hanem kölcsönös tiszteleten és elfogadáson alapuló dolog. Nem járnak össze nap mint nap, nem beszélgetnek a világ ügyeiről, csak néha egy csehóban összefutnak, Marlowe esetleg hazaviszi az elkapatosodott Terryt – mindössze annyiról van szó, hogy tudják: számíthatnak egymásra. Amikor Lennox halva találja neves családból származó ifjú, de meglehetősen zilált életű nejét, Marlowe-t kéri arra, hogy vigye el Tijuanába, Mexikóba, ahol gépre szállva elmenekülhet a nagyhatalmú apósa elől, aki nyilvánvalóan őt vádolná felesége halálával. Bár Marlowe kéri, hogy ne mondjon el neki semmit, ami terhelő lenne rá nézve, hiszen akkor neki vallomást kellene tennie, Terry a repülőtéren azt állítja, hogy ő volt a gyilkos. Marlowe nem hisz neki. Terry elröpül, Marlowe-t otthon pedig már várják a detektívek, akik sötétek és suttyók, éppen annyira, hogy Marlowe már csak azért se mondjon nekik semmit. Vizsgálati fogságba kerül, hogy szembesüljön a hatalom stupiditásának minden fokozatával, végül pedig elengedik, mert Terry Lennoxot halva találták külföldön – Terry egy búcsúlevélben bevallja a gyilkosságot, így az ügy azon minutumban lekerül a napirendről, a nyilvánosság nem foglalkozik vele tovább. Marlowe úgy sejti, mindemögött a halott feleség családja, elsősorban az apja van, és bár nem felejti el a Lennox-ügyet, ráadásul a véletlen (talán nem is annyira a véletlen) mégis időről időre elésodorja a problémát, egy másik esettel kezd foglalkozni, Roger Wade, a meglehetősen szabados-zavaros körülmények között élő író eltűnésével.
Mindez azonban meglehetősen lényegtelen, mindvégig az atmoszféra és a különböző emberi kapcsolatok az érdekesek Zsótér rendezésében – az a világ, amelyet létrehoz. Benedek Mari és Ambrus Mária ebben a munkafolyamatban szinte grafikusművészekké váltak: az előadás környezete, esztétikai, tárgyi és főként színvilága, világítástechnikája a klasszikus, fojtogató levegőjű képregényekére utal, nekem elsősorban Brian Bolland és Alan Moore híres Denevérember-alapvetését, A gyilkos tréfát juttatta eszembe. [Update: Alant olvasható Janisch Attila szíves közlése, miszerint az előadás díszletvilágának, létfilozófiai szemléletének szerves részét képezi Edward Hopper (1882-1967) amerikai festőművész munkássága. Nekem Hopper eddig – szánom-bánom – kimaradt, de a megjegyzés és a kiegészítés teljesen jogos, köszönet érte.] A forgószínpad egyszerre 5-6 helyszín bejátszására alkalmas, leegyszerűsített négyzetes formákban, árnyalatváltó festéssel körbevett, reprezentatív, szűk helyiségekben játszanak a jellegzetes, figurákat egyszerűen beazonosíthatóvá tevő ruhákba öltöztetett színészek, az épületen belüli távozáskor a mindenütt megjelenő ajtókat, nagyobb térváltás esetén a forgószínpadon kívüli részt használva. Ezek segítségével sok, különböző kivágás jön létre, a színpad forgásával, gyors-lassú mozgásával tovább színesíti a képregényes megoldásokat. A hangeffektusokat (telefoncsörgés, motorcsónak-zaj) felirat helyett Ötvös András (Marlowe) produkálja, a verekedések, akciók lelassítása (a végén esetenkénti felgyorsítása) a filmes megoldások paródiája, és jelzi a nézőnek, hogy a színpadon nem valóság, hanem annak az elemelt ábrázolása zajlik, ennek a kontrasztját erősíti Tallér Zsófia operai, a cselekményvilághoz nem illő, hanem azt egy másik dimenzióba helyező zenéje, valamint a történet zavaró, dramaturgiailag problémás lyukait, „véletleneit” nem elfedő, hanem éppen kiemelő, az okot és okozatot koncepciózusan következetlenül kezelő cselekményszövet (a szöveget Papp Zoltán fordítása alapján Zsótér Sándor írta, dramaturgja Ungár Júlia).
A másik dimenzió pedig annak a tragikuma, hogy ebben a világban felszámolódtak az érzések és érzelmek. Mindenki csak a dolgát végzi, rutinosan, fogalma sem lévén arról, hogy mi a tetteinek az oka, a célja. A detektívregény sematikus figurái Zsótér értelmezésében nem archetipikus alakok, hanem tipikusak lennének, csakhogy ebben a világban elvesztették egyéniségüket, sajátosságaikat, és ezt különféle magukra rángatott magatartásmintákkal, a valakinek való megfeleléssel, a felszín tartalommá tételével pótolják. A nők a vágy tárgyaként, a rendőrök a hatalom gőgös, mindenre képes, fensőbbséges letéteményeseiként, a piti bűnözők a pénzszerzés eszközeiként, s mindannyian tökéletesen öncélúan, a már talán csak hivatkozási alapként létező közösségtől elidegenedett, valamiféle rutinból működő struktúra bekövesedett elemeiként működnek. Két ember lóg ki ebből a rendszerből, Terry Lennox és Philip Marlowe, köztük alakult ki valódi emberi viszony, és Marlowe ezért nem fogad el pénzt Terrytől – neki erkölcsi kötelessége megadni, amit kér, míg a gazdag Terrynek erkölcsi kötelessége adni Marlowe-nak. A pénz központi kérdés – Marlowe nem meggazdagodni, hanem létezni akar, céljait beteljesíteni (munkáját, hivatását végezni) – nem csoda, hogy a rendszer által kezelhetetlen. A problémamegoldás jellegzetes eszköze az erőszak; a szereplők soha nem érvelnek, hanem közölnek és kinyilatkoztatnak, s ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan ők elképzelik, cselekednek – ütnek, szúrnak, ölnek. A végére a nyomozó egyedül is marad – Terry választ a két világ között, és nem Marlowe-ét választja.
Az előadás mentes minden szájbarágástól, a következtetést a nézőkre hagyja, és éppen itt okoz problémát az előadás eposzi hossza: a három óra harminc perc alatt a nézők elfáradnak, a közepén lévő hosszas-hosszas monológok nem elhangzásukkor éreztetik hátrányukat, hanem a végénél – kevés a kizökkentő elem, a formai ötletek nem mindig erősek, és bár érthető, hogy a rendező nem szerette volna eltúlozni a paródiaelemeket, hogy ne forduljon át vígjátékba a produkció, ehhez a szövegmennyiséghez több, a választott formát feltöltő ötlet, legalább még egy szünet, illetve néhány kitartott monológ megrövidítése hiányzik, hogy ne vesszen el a koncentráció és a befogadónak alkalma legyen regenerálódni. Ez a színészeken is érződik, elsősorban az egyébként megfeszített és valóban kiemelkedő munkát végző, szinte minden egyes jelenetben részt vevő Ötvös Andráson, aki Philip Malowe-t eltökélten, elszántan, a körülmények ellenére nem beletörődőn, mindazonáltal cinizmus nélkül, rengeteg (néha görcsös) koncentrációval alakítja, ám mindezzel együtt túl fásulttá válik, ami a „negyvenkétévesség” megjelenítéséből adódó tévkényszer, de ami a nagyobb baj, hogy ez lejön a nézőtérre is. Az előadás a társulat nagy részét megmozgatja, és minden szereplő részévé válik a rendszernek, egytől egyig, kiemelkedő Kaszás Gergő szikár és pontos Lennoxa, Blaskó Balázs pofátlan, a hatalmi erőszakszervezet bugyrait feltáró Gregoriusa, Schruff Milán élethabzsolásában, semmire sem jutó bölcselkedésében tehetetlen, önsajnáló Wade-e, Bányai Miklós ellentmondásos, az alárendeltségi vágyat erővel vegyítő, slemil homoszexuális Candyje, Safranek Károly jéghidegségű, fehérgalléros bűnöző-prototípus Harlam Pottere, illetve Mészáros Máté Bernie Ohls szerepében, akinek, bár beletagozódik a hatalomszervezetbe, mégis vannak emlékei az értékekről, a tisztességről és a korrektségről.
Az Elkéstél, Terry! a valóban túlzó hossza ellenére pontos, éleslátó előadás, amely megmutatja a mégoly klasszikus műfajtermék mélyén rejtező értéket, és noirja valódi, létező párhuzamokat mutat fel az „itt és most”-tal. Ekképpen nagyobb intellektuális kihívás, mint egy egyszerű detektívtörténet, mert, ha belegondolunk, nem is igazán arra keresi a választ, hogy ki a gyilkos – hiszen azt tudjuk, hanem valójában arra, hogy hogyan és miért gyilkol. Ha ebből a képregényből kiszednénk azt a néhány lapot, amin csak szövegbuborék van, gyűjteményünk koronája is lehetne. ► (ugr)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr278003383

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.