7óra7

Lépésleső
7óra7: (3/10)
Közösség: (8/10)

Lépésleső

2010. 10. 18. | 7óra7

Az első pillantásra impozáns monumentalitással támadó előadás az első néhány porhités után megadja magát a zenés színjátszás szinte valamennyi kliséjének, és esélytelenül feszül neki az ének, a szöveg, a koreográfia és a látványelemek papíron nyilván jól mutató, de színpadon teljesen működésképtelen konstrukciójának. Az operettel folytatott küzdelem újabb áldozatának egyetlen előnye, hogy Békeffi István és Kellér Dezső 1954-es változatát használja, így néhány színész segítségével olykor-olykor képes átütni a mégoly klisétikus cselekmény ellenére remek darab az abszurditás határát feszegető színpadi eseményeken.
Az abszurditás nem a műre, hanem a színpadi megvalósításra vonatkozik. Nehéz eldönteni, hogy az előadás melyik eleme hordozott magában több komikumot: a maximum szoborszerű díszelgésre alkalmas hatalmas ruhák, amelyben piruetteket, dupla leszúrt Ritbergereket és némi alpinista tevékenységet kellett volna véghez vinniük a szereplőknek, a díszlet, amely nem hogy az aranymetszés, de még az elemi geometriai szabályszerűségek ismeretét sem viselte magán, vagy a koreográfia, amelynek csúcspontjaként Bóni grófnak kellett volna fejenátfordulvapörgés közben értelmes szavakat formázva elkápráztatni hangjával a közönséget. Nem kevésbé volt komikus a rivaldában botladozó Kerekes Ferkó jelenléte, aki (helyesebben az őt játszó Maszlay István) legalább annyira diszkréten leste társai lábáról a lépéssorozatokat, mint ahogy egy T-34-es átbaktat a főutcán. Igaz, a színpadi mozgástervek mélyebb ismerete egyébként sem jellemezte a színészeket, akiknek becsületére legyen mondva, hogy a szereplők cselekvéseivel jellemzően összeegyeztethetetlen koreográfiát két felvonáson keresztül próbálták követni, annak ordító logikátlanságai és tarthatatlansága ellenére.
Ritka helyzet, hogy az alkotók ilyen komoly frontvonalat építsenek fel a színészek és a darab közé, de a Horesnyi Balázs (díszlet), Rátkai Erzsébet (jelmez) és Gyenes Ildikó (koreográfia) alkotta csapatnak, amelynek koordinálása Nagy Viktor rendező kezében volt, most sikerült. Igaz, a rendezés is sokkal inkább zenei, semmint színpadi eredetű volt, amire abból lehet következtetni, hogy a Kaposi Gergely vezette zenekar, még ha olykor kicsit halkan is szólt, de korrektül eljátszotta a dalokat, amelyek betanítására viszont a színészi munkához elengedhetetlen lett volna egy korrepetitor, a karakterek megalkotásához pedig néhány markáns és határozott, legalább irányokat megszabó rendezői instrukció, amelyek a szétfolyó figurákat látva, úgy tűnik, hiányoztak.
Csárdáskirálynő
Nagy Balázs, Lázin Beatrix
Ebből következően a színészi játék többnyire egyenlő volt a dalok eléneklésével, amelyek így természetesen semmiféle tartalommal nem töltődtek meg. Ez az effektus a legmarkánsabban talán Lázin Beatrix Szilviáján keresztül követhető, akinek igen kevés színészileg hiteles mozzanatra futotta a több mint három órás játékidő alatt: túlzó arcjátékkal, végig kifelé gesztikulálva, illetve félreértett Honthy Hannaként folyton a nézőkre kacsingatva próbálta a levegőből lekapni a végzet asszonya karaktert, mindhiába. Ennek sikertelensége azonban a partnerekre is nagy hatással volt, elsősorban Nagy Balázsra (Edvin), akinek így nem volt kibe beleszeretnie, és csak egy teátrális érzelmekkel megáldott vakszerelmest tudott produkálni. Mindössze néhány színész tudott üdítően hatni az előadásra. Például Détár Enikő, aki szerencsétlenségére pontosan tudva a koreográfiát harcolt színésztársaival és járásra alkalmatlan jelmezével, és még valamit a kétszemélyiségű Cecília karakteréből is fel tudott tenni. Hasonló mondható el a bájosan infantilis Stáziról, akit Mózes Anita alakított élvezetesen. Rajtuk kívül a legalább következetes ripacsériát megvalósító Kőrösi Csaba (Miska) az, akit bármelyik operettben végig lehetett volna nézni, illetve Kiss Zoltán Rátonyi Róbertre maszkírozott Bóni grófja, aki a néhány jól megágyazott poénon kívül inkább a tisztes helytállásra hajtott, és néhány, önhibáján kívül lihegve végigénekelt dalbetétet leszámítva olykor fesztelenül volt képes játszani.
Nagy Viktor direktor-rendező évadindítójában azt írja, színházának célja az „értékekkel szórakoztatás”. Ehhez azonban először meg kell találni és ki kell fejezni az alapanyagban az értéket, mert attól, hogy Kálmán Imre megírt egy jó operettet, attól még az nem fog színpadon eleve jól mutatni. Összességében pedig a Győri Nemzeti Színházban kiderül, hogy a Csárdáskirálynő jó darab, csakhogy nem az előadás miatt, hanem annak ellenére.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr938003201

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása