7óra7

Megalkuvás nélkül
7óra7: (9/10)
Közösség: (10/10)

Megalkuvás nélkül

2010. 10. 18. | 7óra7

Valamelyik nap éppen a kaliforniai kormányzót láttam a televízióban, amint egy teljes fegyverzetben lévő komplett hadosztályt aprított fel és tett ártalmatlanná egyetlen műanyag ceruzahegyező segítségével egy akciófilm alkalmából, hát ehhez képest mindenképpen jól esett a HOPPart társulat Halálkemény című produkcióját végignézni, amely ugyan nem Schwarzenegger, hanem Bruce Willis halhatatlan, szúrós humorú, amortizált akcióhősének, John McClane-nek a kereteire vagyon szabva. Az előadás azon morfondírozott el, hogy mi lenne, ha az izzadós-melyikszínűdrótelvágós-akcentusosterroristás műfaj összes kliséjét, sémáját, prekoncepcióját magyar körülményekre szabnánk. Az eredmény egy intelligens szatíra, egy utalásokkal teli paródia, és nyolcvan perc önfeledt szórakozás.
A mi John McClane-ünk persze János, illetve a vezetéknév rímelő hangzására, meg persze a figura jellegére utalva Kemény is, egy tótkomlósi rendőr, aki ugyanarra a partira érkezik, mint mi is, a Nakatomi-székházba, a cég (vizezett) pezsgős karácsonyköszöntőjére (az előtérben közismert karácsonyi dalok szaxofonfutamai teremtik meg a hangulatot), hogy megtalálja az itt dolgozó feleségét, Gunaras Hildát, s még egy utolsó esélyt kapjon a házasságuk megmentésére. Ám János és Hilda éppen csak találkozhat egymással, mert míg János egy alapos zuhany segítségével emberi állapotba próbálja varázsolni magát, gonosz terroristacsapat foglalja el a színházteremben lévő partit, és az egész épületet. János egy szál törölközőben útnak indul, hogy megmentse a túszokat – és saját házasságát... A mozirajongók ne sziszegjenek, a sztori gyakorlatilag és felvállaltan egy az egyben megegyezik a Drágán add az életed (a köznyelvben eredeti címének megfelelően Dájhárdként acélosult) című film sztorijával – csak éppen itt minden a fonákjára fordul, és felszabadult mulattatásba csap át.
A titok abban rejlik, hogy a szereplők a valószínűtlen szituációkat, a kínos sablonokat véres komolysággal adják elő, egyre jobban mélyítve az abszurdot, elevenné teszik az eredeti mű alkotóinak egyszerű sablonmegoldásainak létezhetetlenségét, a dramaturgiai lyukacsosság sekélyességét, mindezt azonban óriási szeretettel, ízléssel, és az alapmű szándékát, a közönség szórakoztatásának célzatát tiszteletben tartva teszik. Nem az a szándék, hogy jól megadjuk a popkultúrának, meg leleplezzük, hogy ezek az akcióizék milyen gonoszak és rosszak, buták és üresek, és ti, gyerekek, ne nézzetek ilyet mert nem értékes stb., hanem éppen azt nagyítja fel az előadás, hogy mitől lehet szeretni ezeket a filmeket, miért van nekünk, nézőknek szükségünk a mi hősünkre (aki annyira a mi hősünk, hogy nemzetiszínű sporttrikóban feszíti végig az utolsó félórát). Ebbe adnak bele a társulat tagjai mindent, szellemi és testi energiát, mozgások, dalok, megható monológok és elszánt dialógok sorát.
Az előadás végig reflektál a valóságra is, a nézői jelenlétre is, végig idézőjelben tartva minden színházi történést. Ez meglehetősen nagy figyelmet és fegyelmet vár el a színészektől, akik ennek végig egészen tökéletesen megfelelnek. Herczeg Tamás a jóindulatúságában egyszerű rendőrjárőr hétköznapiságában, méla fánkzabálás közben talál rá a morális felemelkedésre, Tóth Simon Ferenc szaxofonosként, áldozatként, majd az elmaradhatatlan túszfiguraként aposztrofálható terhes anyaként szerez felhőtlenül mulattató pillanatokat, utóbbi szerepet az önnön fontosságát állandó körbejárkálással hangsúlyozó, inkompetens Interpol-ügynökké avanzsáló Takács Nóra Dianától veszi át. Kiss Diána Magdolnára és Bánfalvi Eszterre az alterroristák szerepe osztódik: egyikük gonoszabb akar lenni a főgonosznál, másikuk a flegma technokrataként tevékenykedő műszaki emberként matat végig a hátsó nejlonfüggönyön, egykedvűen tömve magába a junkfoodot. Szilágyi Katalin végtelenül kedves japán vállalattulajdonosból tehetetlenül magabiztos rendőrfőkapitánnyá válik, kisebbségi komplexusának kivetülése az előadás egyik legjobb pillanata. Polgár Csaba a helytelen magyarsággal beszélő német főgonosz, Hans szerepében ideges szerepeleganciát tanúsít: gyönyörűen érezteti önnön felsőbbrendűségébe vetett masszív hitének szánalmasságát. Mátyássy Bence pedig brúszviliszbe oltott Kukorica Jancsiként (pedig hol volt a bemutató idején még a Nemzeti Színház előadása!), fehérzoknis-makkoscipős, öntudatos kültelki hekusból magányos ourheróvá transzformálódva száll szembe mindennel, ami rossz, hogy elnyerje szeretett Iluskája, vagyis Hildája kezét, akit Radnay Csilla lemondónak látszó, de annál inkább szeretetre vágyó fiatalasszonykaként jelenít meg, s ők kéz a kézben a vériszamós közegben (Borovi Dániel és Körmendi Pál félkész épületet formázó nejlonlabirintus díszletének közepén a leszámolás középpontjaként vérmedence áll) dacos tekintettel, kiharcolt boldogsággal néznek a jövőbe. Happy end.
A HOPPart társulat zenés (mert Mozarttól az Európa Kiadóig mindenféle rendű és rangú dal előfordul az előadásban, talán csak ezek szövegeinek eredetisége marad el az előadás átlagától) ötletkavalkádja remekül felépített, szellemes, mértéktartó, minimál eszköztárral létrehozott maximálszórakozás, amúgy Dájhárd-módra: megalkuvás nélkül.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr278004247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.