A Nemzeti Színház nagyszínpada ezúttal a kicsiké és persze szüleiké: Lázár Ervin Berzsián és Dideki című meséjét láthatjuk. Van az előadásban minden, ami egy kisgyerek figyelmét lekötheti: gonosz antiszuperhős, aki minden vidámságot el akar tüntetni a városból, repülő kutya, aki szembeszáll vele, aztán egy költő, aki versével megváltoztathatna mindent, de alkotói válságban szenved, az ő barátai, a bolondos-ügyetlen jótét lelkek, meg a kutyus gazdija, a szép lányka, aki harcol a gonosz ellen. Ebből következően van akció, küzdelem, ármánykodás, izgalom, szerelem, csalódás, csak éppen egy végső konklúzió hiányzik.
Adott hát így nekünk egy antiszuperhős, becsületes nevén Áttentő Redáz, aki sötétségbe akarja borítani a vidámság városát, amelynek fényeiért Ribizli, a repülőkutya a felelős. Ribizli azonban virágillattal táplálkozik, a virágokról pedig jól tudjuk, hogy napfény nélkül nem tudnak kinyílni és illatozni. Van azonban egy megmentőnk: Berzsián, a költő. Vagyis inkább csak lehetne, mert ő már szinte nem is költő, hisz évek óta nem tud verset írni és mosolyt csalni az emberek arcára. Megpróbál elbújni a világ elől, de barátai ezt szerencséjére (vagy inkább szerencsétlenségére?) nem hagyják. Berzsiánnal van még egy aprócska bökkenő: ha haragra gerjesztik, idegességében rossz kívánságok csúsznak ki a száján, amik azon nyomban teljesülnek is. Mi lehet hát a megoldás, ha ekkora a kavarodás?
Eddig minden rendben is van: eseménydús a cselekmény, meg van tűzdelve az előadás egy csomó poénnal, jellem- és helyzetkomikummal, izgalmasak a jelmezek, sok a látványelem, csak úgy szaladgál a rengeteg szereplő az óriási színpadon, jól játszanak a színészek, lekötik a gyerekek figyelmét. Az Almási-Tóth András rendező által választott formával tehát teljesen elégedettek lehetünk, de az oly gyakori hiba itt is megjelenik: a tartalom mindezért cserébe eléggé el van hanyagolva. Attól még, hogy nem felnőttek, hanem gyerekek ülnek a nézőtéren, nekik is kell, hogy valamiféle szellemi táplálékot nyújtson az előadás, konkrétabban szólva: nekik is szükségük van rá, hogy állást foglaljon a rendező a felvetett kérdésekben.


Blaskó Péter, Mészáros Piroska, Szarvas József, Murányi Tünde, Fehér Tibor, Újvári Zoltán, Földi Ádám
Felvetett kérdésekből pedig nincs azért hiány. Itt van például az, hogy mi is az a barátság? Vagy, hogy ki kell-e tartani a barátok mellett jóban-rosszban? Ha átverünk egy barátot, vissza tudjuk-e még szerezni a bizalmát? Mi az az ihlet? Honnan ered, miért tűnik el néha, mi tudja visszahozni? Mi a szerelem? Miért marad néha viszonzatlan? Ha felidegesítenek bennünket, miért átkozódunk rögtön? Miért lesz nekünk jobb attól, ha a másiknak rossz? Van tehát sok-sok kérdőjel, de nincsenek mögötte ott a feltehető válaszokra való utalás.
A főszereplő színészek azonban kellemes hangulatot teremtenek a színpadon. A bohókás, indulatos Berzsiánt alakító Stohl András néha kissé túljátssza a karakterét, de ettől még hiteles tud maradni értetlenkedő grimaszaival, mókás járásával. A költőbe halálosan szerelmes, tudálékos Zsebenci Klopédia szerepében Murányi Tünde tündököl, mindent eláruló rajongó tekintetével és aggódó-féltő mozdulataival. A kedves és jószándékú Dideki karakteréhez passzolnak Tompos Kátya lágy hangja és finom mozdulatai. Bár a repülő kutyust, Ribizlit játszó Mátyássy Bencének nem sok lehetősége van emberi nyelven megszólalni, mégis mozdulataival, vakkantásaival talán ő a legkifejezőbb szereplő. A rettentő és ádáz Áttentő Redázt alakító Fehér Tibor köpenysuhogtatásai és szúrós tekintete is megteszik kellő hatásukat.
A színpadkép tehát egységes, a karakterek megfontoltan és igényesen vannak kidolgozva, csak ettől függetlenül még mindig ott vannak a megválaszolatlan kérdések, a szinte értelmetlen dalszövegek, illetve a németül elhangzó felkiáltások, amiket egy hétéves gyerek nem feltétlenül ért meg.
Az előadás eseménydús, és minden bizonnyal hat a határtalan gyermeki fantáziára. Csak még lehetett volna rajta dolgozni, hogy gyarapítsa a határtalan gyermeki érzelemvilágot is...