7óra7

Minden a magáé
7óra7: (5/10)
Közösség: (6/10)

Minden a magáé

2010. 10. 18. | 7óra7

Ritka pillanat majdnem telt házzal látni a Margitszigeti Színpad gigantikus nézőtérét, de hát a szervezők nem is bíztak semmit a véletlenre: ősbemutató, ráadásul musical, ráadásul celebhőssel, celeb kishőssel és egyéb celebekkel (tinibálványok, musicalsztárok etc.). A hatás nem is marad el, az est témáját képező Robin Hoodtól kezdve a kortárs populáriskultúra-hős Shreken át Hajdu Steve-poénokig minden megfordul színpadon, hiszen mindenki tudja, valójában miért lett tele a nézőtér, hát kapja is mindenki azt, ami megilleti, zsákbamacskázni pedig mindenki menjen a Rózsa Gyurihoz.
Alig vagyunk Krisztus után ezer évvel, amikor Sherwoodban megszületik a legenda, úgyhogy csakhamar a sötét középkor elemei lepik el a színpadot és a nézőtéri korridorokat, a papok annak rendje és módja szerint latin szöveget mormolnak, csuhában vannak, fáklyát markolnak, nagyon misztikusak és feketék. Amint azonban elkönyvelnénk, hogy már nem maradt középkorklisé, amit el lehet lőni, négy csuhás gregorián énekben tör ki és ájtatos latin mormolás helyett utcanyelven kezdik el Batman, Zorro és egyéb kisembergyámolító hősök ősatyját, Robin Hoodot megénekelni, miközben gúnyos öniróniával tekintenek minden körülöttük burjánzó álmisztériumra, és saját magukra is. Ez rendkívül szimpatikus, de hogy az előadás miért is felejti el hamarjában ezt az általa felállított, valóban izgalmas alaptézist, arról azt a dramaturgot kellene megkérdezni, aki valószínűleg még több tucat hasonló kérdéstől rezzenne össze és jönne zavarba, de mivel nem szerepel a színlapon, hát ez örök rejtély marad. A produkció így pedig visszatér a kitaposott musicalösvényre. Hasonlóan nehéz indokolni Miklós Tibor dalszövegíró stilisztikai kaotikumát is, amely már az első néhány dalban nehezen tudja közös nevezőre hozni „Oroszlánszívű Ricsi” lazaságát a „fényt ád” és a „legott” ékes stílusregisztereivel. A dalszövegek egyébként is nagyvonalúan kezelik a prozódiát, és csínján bánnak a költői képekkel, viszont megbízhatóan vándorolnak toposzról toposzra, hosszan elidőzve a meghatásban és a szerelemben egyaránt.
Robin Hood, Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Puskás Péter
Az ironikus vonal folytatásának letéteményese talán Robin Hood maga lett volna, akit Kovács Áron játszik kellemes egyszerűséggel és hallgatható hanggal, de a népmesei jó-gonosz-szerelem konfliktusháromszög merevségében valódi iróniára nincs lehetőség. Ellenben arra annál inkább, hogy Forgács Péter gonoszsága tömény hókuszpóki magaslatokig szárnyaljon a humor legcsekélyebb jele nélkül, hogy Puskás Péter Williamjének megható sorsa talán a musicaltörténelem első hosszas hattyúdalában eszkalálódhasson (valljuk meg, a haldoklás közben előadott ária műfaja egy Wagner-operának sokkal jobban áll), és hogy Andrádi Zsanett Lady Marianja szerelmes királylányként szerelmes királylány legyen. Üdítőleg hat, amikor megjelenik Gesztesi Károly a színpadon, és az Istennel közvetlen hangvételben diskuráló bohókás-pityókás szerzetesként (Tuck barát) valódi magánszámba kezd és az obligát „szamár”-ig meg sem áll, de hát miért is tenné? A darab elbírja, a jegyárban pedig benne volt, ugyanúgy, ahogy Hajdu Steve is, akinek ugyancsak adatik néhány összekacsintós poén, meg egy „Steve másfél perce” magánszám Little John megformálása közben. Egyébként Gesztesi rockos gospelszáma, illetve Hajdu villonos bluesos dalbetéte messze a legfrissebben cseng a valamennyi egykaptafás és méterre vágott musicaldal között.
Szomor György zeneileg ugyanis többnyire ugyanazt a dramaturgiát és hangzásvilágot használja valamennyi dalban, amelynek hatásossága nehezen kifogásolható: ahol meghatni kell, ott meghat, ahol üdvrivalgani kell, ott üdvrivalgat, ahol megrettentenie kell, ott megrettent, és a rendezésben ugyanezt a megbízható utat járja be. Nem csoda, hogy nincs igazán mit eltáncolni a színpadon, így Fincza Erika koreográfusként megmarad a hideg profizmusnál. Izgalmat mindössze a díszlet hordoz magán, amely bevette játszótársnak a Margitszigetet is, és a színpad szürke vasszerkezetetét – ami egyébként jól segíti a lámpapark kiteljesedését – kiegészítette valódi erdővel, amely Madár munkáját dicséri.
Bár az első felvonás még jobban hasonlított egy valódi musicalre, mint a második felvonás koncertshow-ja, a vállalt musicalkoncert megjelölés miatt ez nem is nagyon kérhető számon, ahogy végül is az sem, hogy megkaptuk azt, amit akartunk, amit akartak, amit mindenki akart. Éljen a szabadság, az igazság és a jó. Soká éljen.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr598004631

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.