7óra7

Mintha már hallottam volna...
7óra7: (4/10)
Közösség: (8/10)

Mintha már hallottam volna...

2010. 10. 18. | 7óra7


Nem is tudom, hol kezdjem. Azt hiszem legjobb lesz a musical műfajának motorjánál kezdeni, a zenénél és az éneknél. Elkerülvén az okoskodás és a személyeskedés vádját a Kocsák-Miklós szerzőpárossal szemben, idézném az előadás egy laikus, ám sokat látott nézőjének mondatát, aki ez első felvonás vége felé felcsendülő dalnál így szólt: „Mintha ezt már hallottam volna valahol.” Erről van szó, kérem szépen. Paneldallamokat és klisészerűen szerkesztett akkordokat hallunk itt, amelyek azért ismerősek, mert úton-útfélen felcsendülnek, minden közepes zenés darabban. Emellett a szövegek is kimunkálatlannak tűnnek. Sokszor nem követik a ritmust, a színészek alig bírják a hosszú, rímtelen sorokat a taktus idejébe erőltetni. E bukkanókat sajnos az énekhang és a színészi játék sem tudja igazán elsimítani. A kezdő jelenetekben sokszor erőlködő énekelt beszédet hallunk ének helyett (pedig nyugodtan mondhatnák prózában is). Zöld Csaba a kettős életet élő Hátszegi szerepében biztonsággal játszik, hangja is kellemes, de összességében nem válik átütő, magával ragadóan titokzatos figurává. Éneklés tekintetében természetesen meg kell említenünk Vikidál Gyulát, aki érdekes módon játék szempontjából erősebbnek tűnt. A talpra esett, segítőkész pópa kellemes színfoltja az előadásnak. Alapvetően hangja, dalai is kifogástalanok, mind technikai oldalról mind a színészi teljesítmény szempontjából. Azonban talán túlságosan visszafogott volt, több tüzet, energiát várna az ember, de ez csak zárójeles megjegyzés.

Szegény gazdagok, Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Jelenet az előadásból

Krassy Renáta Henriette-figurája nem lett különösebben emlékezetes, úgy tűnt, mintha csak letudná a feladatot és kész. E női karakternél Anicza szerepében Valentin Titánia erősebb alakot hoz, akinek dalai mögött is több erő és munka látszik. Nagy Lóránt Lapussa karakterében kifejezetten erőltetettnek hatott, éneklésben sem alkotott felejthetetlent. Ulmann Mónika és Háda János grófi párja időnként mosolyt csalt az arcokra, de ők is inkább a biztonságra adtak, mint a természetesebb játékra. Józsa Imre Gerzson bácsija a pópához hasonlóan üdítő, és az egész előadás talán legigényesebben kidolgozott figurája. Ám, mint mondtam, az egy-egy kellemes pillanat édeskevés ahhoz, hogy az alapvető problémákat elfeledtesse. A fent említetteken túl az előadás klisészerűségét erősíti az István a király pogányaira hajazó jelenet, amelyben a Fatia Negra harcosai, kellően elcsépelt megoldással, egy levegőben lógó lángoló kereszt alatt esküsznek bosszút. Hasonlóan kínos a Vámhidi Szilárd (Zentai Márk) társaságba lépésekor beiktatott, Moulin Rouge-t idéző, revüket utánzó jelenet, amelyben három nemesi asszony próbálja elcsábítani az ifjút. Jobbat tenne (már csak az idősporolás szempontjából is), ha ez a csak azért is bepasszírozott „szám” úgy ahogy van, kimaradna. Az alapdíszlet egyetlen fal, középen egy kettétört híddal, amelyből azonnal tudjuk, hogy ott valaki (mint később látható, meglehetősen teátrálisan) le fog csúszni.

Szegény gazdagok, Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Jelenet az előadásból

A Szabadtéri Színpadhoz szokásosan járuló extra „szolgáltatásokra”, mint a szúnyoginvázió, a hangosítási problémák, vagy a siralmas állapotban lévő épület, ki sem térek részletesen. Mindent egybevetve, az előzetes remények ellenére: aki musicalt akar, keressen jobbat, aki Jókait, az nyissa ki a kötetet. Garantáltan nagyobb izgalomban lesz része.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr418002929

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.