Kevés alkalmasabb hely van a világon egymás végső meggyűlölésére, mint a magát fejlődőnek, intelligensnek, haladónak és civilizáltnak beállító nagyváros. Itt folyamatos a súrlódás, túl sok a más, túl sok a furcsa, túl sok a szín, túl sok az ember. A nagyvárosi törmelékekből összeállított jelenetfüzér egyenes úton halad a közöny és a halk mizantrópia felé.
Ki ne kezdett volna valahogy úgy mondatot, hogy „nekem semmi bajom a cigányokkal, de...”, vagy „én az életet szentségnek tartom, de...”, vagy ki ne bélyegezné rá naponta jó néhány emberre, hogy ő ilyen, ő meg olyan, és a mérleg valahogy mindig úgy alakul, hogy több volt abból, aki kevesebb nálunk, akit „elismerünk, de...”, és így tovább és így tovább. Valahogy a nagyváros, a folyamatos verseny és közelharc kihozza belőlünk ezeket a bántó féligazságokat, aztán valaki vagy elszégyelli magát utána, vagy nem. A harag, a düh, a tömegiszony és a lappangó embergyűlölet kénye-kedve szerint deformálja az embert, és könnyen belefárasztja az állandó együttélés kínos összetettségébe.
Mert az együttélés nem könnyű mulatság, a másik ember hangos, büdös, hülyén beszél, baromságot mond, idegesítő a hangja, a ruhája és a járása, ráadásul vannak, akik a hallgatólagos kasztrendszert képesek nem betartani! A nagyváros frusztrációi aztán valahogy kitörnek az emberből, és szép lassan egyre szélsőségesebb irányba taszítják, ahogy most a színpadon történik: négy fiatal egymást gerjesztve, meglovagolva a legkisebb irritációt (értsd: bármit) fejtik ki legalábbis fasisztoidba hajló elméleteiket, a felszínes félműveltségbe belebugyolálva a szimpla gyűlöletet.
A Kosztolányi Dezső Színház (Urbán András Társulata) pedig minden mozaikdarabkában újabb és újabb részletet mutat meg ebből a frusztrációból, vissza-visszatérve a tét nélkül fecsegő kis baráti társasághoz, amely ezeket a nagyon is bennünk élő, sőt talán gyakran ki is mondott ordító primitívségeket olyan ellentmondást nem tűrő, megfellebbezhetetlen kinyilatkozások formájában tálalják, amely egyszerre szórakoztat és borzaszt el. A társulat a téma feldolgozásánál láthatóan nagyon alapos és intuitív munkát végzett, mert minden egyes állítás és érvelés olyan, amit bármelyik buszmegállóban, étteremben vagy sörözésnél tucatszám hall az ember, nem is gondolva bele azok súlyába, tökéletes abszurditásába, ilyen töménységben pedig kénytelenek vagyunk nevetni rajta. Pedig nincs sarkítás, csak sűrítés.
Mindezt hol lehetne jobban kifejteni, mint egy tengerparton, belakva a béke és a boldogság toposzát. Persze szó nincs valódi tengerpartról, Antal Attila kemény, de misztikus zenéje, a pontosan beállított és hangsúlyos világítás, a hol jobban, hol kevésbé elemelt szövegmondás, valamint az asszociatív, de pontos és világos szerkesztés, valamint a társulati önreflexió folyamatosan hangsúlyozza a színházi formát, a jelenséget kiemelve a konkrétumok kavalkádjából. Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád, Erdélyi Andrea és Béres Márta pedig minden porcikájukkal jelen vannak, játszanak és megfogalmaznak töretlenül, fegyelmezetten, és ami az igazi erejét adja az előadásnak, hogy személyesen, nem vonva ki magukat a téma alól egyetlen pillanatra sem.
Urbán András pedig pontos stílusérzékkel vált hangvételek, hangszínek, stilizáció és valóság között, nem csábulva el a morális kinyilatkoztatás, a mondanivaló hívogatásának, és sikerül eggyé dolgozni a köznapi helyzetmozaikokat Camus Közönyének részleteivel, amely az utolsó tíz percben válik csak lineáris elbeszéléssé, és mindössze ezt a tíz percet lehet kissé sokallni (a vádbeszéd-monológ túlnyúlik az előadás keretein).
Az előadás sodró és meghökkentő, szuggesztív lenyomat egy életérzésről, amely elvezethet a totális közönyig más emberek és sorsok iránt, kiirthat az emberből mindent, és mi kénytelenek vagyunk az utolsó mondat után megbirkózni saját humanizmusunkkal, mert kibontakozó főhősünket sem gyűlölni, sem szeretni nem lehet. Valamit viszont kell vele csinálnunk. Valamit kell gondolunk erről az egészről, tartózkodás nincsen.