Feladat: megtalálni az élet értelmét. „Az élet értelme egy filozófiai kérdést képez, mely az emberi létezés céljával, jelentésével és értelmével foglalkozik” – áll a Wikipédiában. A legegyszerűbb és a legbonyolultabb kérdés, ami feltehető. Adtak már rá választ filozófiai esszégyűjteményben, hitben, hangban, képben, mozgóképben, regényben, életműben, egy mozdulatban és soha véget nem érő szövegkomplexumban. Beláthatatlan vagy érzékelhető? Van, aki szerint az egész elintézhető azzal, hogy 42, s van, aki szerint egy film végén felolvasható egy borítékba rejtett papírról. Szabó Réka és a Tünet Együttes előadása 60 percet ad a megoldásra.
Ha túlesünk Szabó Réka egy anya szemszögéből előadott, némileg túlzóan hatásvadász szövegén (születés-halál témakörben, megalapozandó a következőket), az első percekben a produkció laza improvizációk láncolatának tűnik. Ám a látszat csal. Se nem laza, se nem improvizatív. Mintha mindannyian külön-külön elkezdenének monologizálni arról, ami eszükbe jut a feldobott kérdés kapcsán. S hirtelenjében magukba fordulnak – mindenki magában keresi azt a valamit, ami elvezethet a végső megoldáshoz. Ki mozgással, ki tánccal, ki begubózással, ki tornagyakorlatokkal serkenti önnönmagát a világon való gondolkodásra, de az közös, hogy mindenki beszél. Jellemzően magában, de van, aki a másiknak (akit a saját dolgában ez mit sem zavar) mondja, csak mondja, csak mondja.
Ehhez jövünk mi, a nézők, akik egy – a személyi igazolványunk leadása után (nem túl tetszetős gesztus, de ez jut osztályrészrül annak, aki részese akar lenni a játéknak) átvehető – tolmácsgép segítségével nyomon követhetjük a monológokat. Választhatunk: végighallgatunk egyet vagy váltogatunk a papírdobozban öltöző-vetkőző – végtére is ott élő, onnan (ki)beszélő Szabó Márta, a folyamatosan lendületesen táncoló Vadas Zsófia Tamara, a saját magába zárkózó – az etap második felében a „kívülálló” Gőz István által pozicionált – Góbi Rita, a folyamatos attrakciókényszerben szenvedő Bánki Gergely, illetve a teret körbefutó, majd aprócska széken gubbasztva suttogó Szász Dániel szövege közül, amit szabad füllel halhatatlanul mondanak, folyamatos cselekvés közben. Ugyanis közben mindnyájan eljutnak valahonnan valahová, lehet, hogy épp a kiindulópontba, és amikor ez megtörténik, négy alkalommal újraindul az egész. Vagyis szó sincs improvizálásról, vagy arról, hogy a környezettel való interakció nélkül zajlana ez az egész, nagyon is pontos konstrukció hajtatik itt végre, amelynek előre meghatározott találkozásai pontjai vannak – csak éppen az öt alkalommal mindig valami máshogyan történik, mint ahogyan az előbb.


Bánki Gergely, Góbi Rita
Egészen pontosan 60 percig zajlik ez a pontosan konstruált káosz, ami éppen elég idő, hogy felismerjük a benne lévő rendszert, már várjuk, ahogy Góbi Rita lezuhan és kiált egyet, hogy Szász Dániel összenyomja a tojást (amely afféle központi szimbólumként végigkíséri az egész produkciót), és tapsolni kezdjen, hogy Bánki Gergely kiabáljon Góbi Ritával, aki mindig másként reagál a helyzetre. Az együttműködés azonban az egyes működések összessége, a sorjázó sikertelen kontaktusteremtések végül is sikeresek, hiszen elérik céljukat (hogy ne teremtődjön kontaktus), ám mégsem vezetnek valamiféle megoldáshoz vagy kommunikációhoz – ám tartanak az előadás megoldása (a 60:00 megjelenése a középen, fent látható időmérőn), illetve a közönséggel való eszmecsere irányába. Így az egész jön létre a töredékvariánsok sorozatából, amit érzékletesen zár le Gőz István monológja egy vitorláskirándulásról, aminek a végén a szöveget mondó saját halálának szükségszerűségét ismeri fel.
Az előadás rendkívül egyben lévőnek tűnik, és számtalan olyan apró pillanata van, amikor párhuzamokat vélünk felfedezni akár magunkkal, akár másokkal, akár helyzetekkel, akár élményekkel – de végtére is ez szinte szükségszerű, Peer Krisztián szövege természetes, hétköznapi problémákat feszeget (ki vagyok, mi vagyok, hol vagyok, mihez képest vagyok, milyen vagyok stb.), és maximálisan testhezálló a színészek számára. És ezek az apró pillanatok beszippantanak, magukkal rántanak, olyan az egész, mint valamiféle kellemes terápia, ami szerencsére nem ér véget azzal, hogy lemegy a fény. Sőt, akkor kezdődik csak igazán.