7óra7

Pusztító érzelemgránát
7óra7: (6/10)
Közösség: (0/10)

Pusztító érzelemgránát

2010. 10. 18. | 7óra7

Brutalitás, agresszió, gyűlölet, kegyetlenség, kicsinyesség, önzőség – ezek a népszerű emberi tulajdonságok határozzák meg Mag és Maureen, anya és lánya kapcsolatát – nem mellesleg általában a McDonagh-drámák viszonyrendszerét. Egy kiüresedett Írországban a totálisan elhalt életet láthatjuk Radoslav Milenkoviæ rendezésében, amelyben az érzéketlenség sokkal inkább érezni akarásba fordul át, a kiúttalanság pedig sokkal inkább az elmélázás tárgya, mintsem valóban létező jelenség, de a hirtelen robbanó, energikus színészeknek köszönhetően nem lehet kívül maradnunk az előadáson.
Mag és Maureen együtt élnek, a lány hosszú évek óta egyedül gondoskodik az anyjáról, a magánéletét, meg úgy egyébként bármiféle életét feladva – azt az icike-picikét, ami még megmaradt, az anya örömmel és táncolva tapossa miszlikbe. Ám egy szép napon a sors úgy hozza, hogy Maureen újra találkozik régen nem látott ismerősével, Patóval. A vele együtt töltött, ám minden szándék ellenére sikertelen éjszaka ellenére a két magányos ember ragaszkodik, illetve ragaszkodna egymáshoz, Maureen pedig menne Patóval Amerikába, ám az anya ezt mindenáron akadályozza, erre a lány agyonveri egy piszkavassal. A lány – bármily abszurd, képtelen és gyomorforgató – szabad lett, megszabadult élete legnagyobb terhétől, azonban a boldogságot itt nem olyan „könnyű” elérni, hiszen mivel Pato és Maureen hónapok óta nem beszéltek, a férfi időközben eljegyezte magát egy másik nővel. Mégsincs kiút.
Leenane szépe, Miskolci Nemzeti Színház

Máhr Ági
Ezt a fájdalmasan erőszakos és reménytelen történetet Milenkoviæ rendkívül szaggatottan állította színpadra. A darab fontosabb dramaturgiai gócpontjait a rendező nagyon pontosan felismeri és fel is robbantja azokat hiánytalanul. Azonban az előadás azon részeivel, amelyekhez a viszonyok árnyaltabb felfestése, több ötlet, szellemesség kellett volna, érezhetően kevésbé bírt, ezek a jelenetek statikusak és epikusak, és nem viszik magukkal a nézők figyelmét. Így az egész előadás, meglehetős ellentmondásossággal úgy néz ki, hogy percekig beszélnek a szereplők, konfliktus kerekedik, amely által hirtelen elkezdenek mozogni, ami elképesztő erővel hat egy ilyen steril környezetben, majd a következő percekben annak lecsengése zajlik, majd mire teljesen leül, lassan ismét elvész az energia, ám akkor jön ismét a mozgás és robbantás. Ezek a pillanatok rendkívül hatásosak és sokkolóak, hiszen mindvégig egy semleges, üres, szinte semmiféle érdekességet nem tartalmazó tér, a színpadon ülő színészek képe tárul elénk, amelyben a hirtelen felbukkanó érzelemcsomagok nagy hatást gyakorolnak minden nézőre. Egy ilyen felfogásban viszont szükségszerűen egyszerűsödnek a viszonyok és a karakterek.
Leenane szépe, Miskolci Nemzeti Színház

Szirbik Bernadett
Olyannyira, hogy anya és lánya kapcsolatán kívül más nem nagyon érdekelte a rendezőt, sőt az is leginkább az anya viszonylatában. Máhr Ági egy totális önzőséggel megáldott, teljesen rideg, érzéketlen, a másikon uralkodni akaró, de igazából magányos és elhagyatott Maget formál, hatalmas energiával, minden pillanattal, minden csönddel és nézéssel játszva, összetett, emlékezetes alakítást nyújtva. Az anyában az együttérzés csírája sem merül fel, helyesebben mire felmerülne, rögtön kiderül, hogy azt is maga iránt táplálja. Az életében a lánya az a szereplő, akin minden feszültséget levezethet. Szirbik Bernadett Maureenja pedig csak nyeli és nyeli a feszültséget, igyekszik elfojtani dühét és bosszúvágyát, ámbár az bizonyos pillanatokban – érthető módon – a felszínre kívánkozik. Maureen már szinte semmi emberit nem táplál az anyja iránt, kizárólag valamiféle kötelesség, meg reflex tartja mellette, azonban Szirbik alakításában ez a nő kettős, hiszen beleszeret egy férfiba, még képes az érzelemre és e kettő között cívódik, a színésznő pedig igyekszik egyensúlyt tartani közöttük. Ray egy rendezésileg rendkívül elrajzolt karakter, akit a Lukács Gábor által (nyilván rendezői instrukcióra) hangsúlyozott fogyatékosságig menő butaság és cikiség teljesen téttelenné és súlytalanná tesz. Mintha ez a karakter valamiféle társadalom- és fiatalságkritika akarna lenni, mindenféle másokhoz fűződő viszony nélkül. A legnagyobb hiányosság, hogy Patóval, a bátyjával szinte semmilyen kapcsolata nincs. Lukács lelkiismeretesen, a gesztusokat és az instrukciókat összehangolva formálja meg Ray karakterét. Pato egy rendkívül frusztrált kitörni vágyó, de szerencsétlen ember Cservenák Vilmos alakításában, akinek szorongása sokkal erősebb a színész által mutatott figurában, mint az azt kiváltó csalódások, veszteségek és ki nem mondott dolgok. Azonban itt mindez nem is fontos, hiszen mindenki csak annyiban fontos, amennyiben az anya halálához, utálatához és az utána következő reménytelenséghez képes valamiféle érzelmet hozzátenni.
Leenane szépe, Miskolci Nemzeti Színház

Máhr Ági, Lukács Gábor
Juraj Fabry mindenféle modernséget mellőző, leginkább egy magyar vidéki vályogházra emlékeztető viskóbelsője hangulatosan teremti meg az előadás falusi, csöndes, magányos miliőjét, mindezzel szemben pedig a jelmezek izgalmas feszültséget generálnak, hiszen az öltözék láthatóan mai: jelen idejű utcai, kommersz viseletek jelennek meg a színpadon. Ez pedig érzékletesen árnyalja a szereplők hétköznapjait és mutatja meg azt az életet, amiben felnőttek. Horváth Barbara dramaturg elemzései a rendezői elvárásokhoz mérten pontosak és precízek, az már egy másik kérdés, hogy a McDonagh által leírtakhoz képest egyszerűek. Az alkotók mintha elsiklottak volna az író kétségtelenül fekete, ám annál nagyszerűbb humora, kegyetlen és véres brutalitása, többoldalú és -síkú kapcsolatrendszere felett – az előadásban pusztán egy sorsdrámáról, a reménytelenségről, sőt még inkább az ennek apropóján létrejövő kesergésről van szó, illetve ebből adódóan az érzelmek kiváltásáról.
Végig lóg a levegőben, hogy Maureen hasonlít, pontosabban elkezdett hasonlítani az édesanyjára, amit a zárásban már egészen konkrét gesztusok jeleznek. A nő pedig végül ismét megőrül, ismét őrültté válik, mint azelőtt. Zárásként egy rendezői beállítás: hosszú, eltűnődő zárózene, alatta az ablakban, a kicsapható utazópoharat nyitogató Maureen képe. Azonban mindez inverz hatást eredményez: ahelyett, hogy felismerést, sokkot, netán katarzist generálna, vagy akár csak azt, hogy észrevegyük a saját kis érzéketlenségeinket, kegyetlenségeinket, meg azt, hogy nem tudunk kitörni abból, ami körülvesz, szóval mindehelyett Milenkoviæ szépen, elmélázva levezeti az érzelmeket, feloldja a bennünk lévő feszültséget, megtartva az önsajnálkozó kesergést. Túl egyszerű, de szerencsére McDonagh (Máhr és Szirbik alakításával) még így sem adja meg magát.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr918004589

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.