A rinocérosszá válás története aktuálisnak látszik éppen. Megy az ember az utcán, és szembejön vele egy rinocérosz – ez ekkor még szokatlan jelenség. A kávézó népe nagy riadalommal veszi tudomásul a tényt, hogy efféle vadak sétafikálnak a köztereken, sokan persze legendának vélik, míg maguk is nem találkoznak eggyel. S ahogyan egyre több rinocérosz vesz minket körül, egyre természetesebbé válik a rinocéroszlét. Már-már vonzó lesz. Sikkes. Az idő előrehaladtával pedig az fog kilógni a sorból, aki nem azonosul a vastagbőrű törtető emlősökkel. Márpedig az emberek nem szeretnek kilógni a sorból.
Eugene Ionesco abszurdja, amelyben logikusan, racionálisan gondolkodó lények a hitetlenségből, a kételkedésből a tökéletes azonosulásig eljutva maguk teszik illogikussá és irracionálissá a világot, Funtek Frigyes értelmezésében a csetlő-botló kiskávéházas, faramuci módon képmutató, ám alapvetően kedves közegből csinál egy mindenféle érzelmet és értelmet felszámoló, bizonytalan atmoszférájú helyet, amelyben az ember magába zárva, egyedül van csupán biztonságban. A groteszk és a kisreál határmezsgyéjén egyensúlyozó aranyos hétköznapi bohócokból a végére vérbe boruló, rémisztő vadállatszelídítés (inkább -vadítás) válik. Kár, hogy mindezt nem sikerül tisztán és egyenesen végigvinni az alkotóknak, akiknek érezhetően az előadás végéről volt határozott koncepciójuk, az elején sok a bizonytalanság. Az előadás egészére jellemző a túlbeszéltség. Funtek nem bíz sokat a közönségre: minden mozdulat, minden dramaturgiai elem hangsúlyt kap a szövegben is, így a látszólag a gondolatszabadság, a nyitott társadalom mellett lándzsát törő előadás fárasztóvá és didaktikussá válik már az első felvonásban.


Sárközi József
Így azok, akik elmennek a szünetben (vannak páran) lemaradnak a sokkal ötletesebben megkomponált és határozottan sűrűbbnek, erősebbnek mutatkozó második felvonásról, amelyben értelmet nyer az első részben levegőben lógó Bérenger következetesen felrajzolt figurája. Ungvári István a szabályokat lazán értelmező, a földi hívságok iránt lelkes érdeklődést mutató, kissé összeszedetlen figuráról bebizonyítja, hogy még így is sokkal inkább két lábbal a földön jár, mint egy-egy, a regulákat magára nézve elvágólagosan kötelezőnek tartó, a mindent megkérdőjelező, a szobormerevségű, avagy a sunnyogó, netán a hatalmat célnak tekintő ismerőse, kollégája. Bérenger nem megfelel, hanem áthalad, nem eltűnni akar, hanem létezni, ennek megfelelően nem képmutat, hanem a kompromisszumkötés határaiig alkalmazkodik. Ekképpen pontosan látja, hogy a rinocérosszá válás már túl van a kompromisszum határain: rinocérosszá csak minden emberit feladva válhat az ember, márpedig ő szeret lustálkodni, szereti az italt, a kényelmet, szereti használni az eszét. Már mi a fenéért válna rinocérosszá?


Sárközi József, Ungvári István
A bűne mindössze annyi, hogy nem veszi észre, hogy mi zajlik körülötte, csak amikor már késő. Ezt megérthetjük, mi magunk is eshetünk könnyen ebbe a hibába. Sőt, lehet hogy éppen ebben vagyunk. Akarjuk magányos emberként egyetlen ketrecbe zsúfolva leélni az életünket? Ha nem, akkor bátran nézzünk szembe a vaddal, és mondjuk ki, hogy a rinocérosz egy rinocérosz. S ne nézzük végig az átváltozás fájdalmas stációit (Sárközi József Jeanját, bármily ellenszenves, bizony sajnáljuk, amikor részletezőn végignézetik velünk metamorfózisát.)
Funtek koncepciója egyszerű, de érvényes, mégha általános is (amely általánosítás a Harmadik Birodalom Führerének többszöri megidézésével kissé el is veszi az előadás élét, történelmi időszakba helyezve a művet), hiszen a párhuzamok nyilvánvalóak. Némi tömörítés, egyértelműsítés, a feleslegesen túlbeszélt részek egyszerűsítése, a Logikatanár (Posonyi Takács László) remekül végigvitt átalakulásának jobb pozicionálása azonban jócskán ráférne a produkcióra, amely így bár jó irányba hat, maga is Bérenger hibájába ejti a nézőket: hagyja, hogy egy jó ideig ne derüljön ki, mit is látunk. Csak nehogy késő legyen.