Rusznyák Gábor a kecskeméti színház társulatával egy rendkívül érdekes próbálkozásba fogott a Szentivánéji álom kapcsán. A rendező megpróbálta többszörös színházi keretbe adaptálni Shakespeare vígjátékát, amely által az erdőjelenetek egy éppen futó előadássá, a mesteremberek miniszínháza pedig valamiféle önreflexív betétté váltak volna. Volna, hiszen az elképzelést nem sikerül végigvinni, azonban annak kezdeményei és maradványai a színpadon néha érdekes pillanatokat mutatnak fel.
A kezdet kezdeteként – talán reflektálva a József Attila színházi Zsótér-Hamletre – egy színházi öltözőben bontakozik ki a fiatal szerelmesek története, Théseusszal, Hyppolitával, Égeusszal övezve, az érkező mesteremberek ötletelésével befejezve, közben mindvégig halljuk a háttérben a színpadi hívó hangját. Innen váltunk át a középső részre, az erdőre, ami tulajdonképpen egy színházi előadás, szereplők: Oberon, Titánia, Lysander, Demetrius, Hermia, Helena, Égeus stb. Tiszta sor: a vágyak beteljesedésének helye, az erdő, vagyis az álom nem más, mint az előadás maga.
Kőszegi Ákos (balra), Kéner Gabriella (jobbra)
Csakhogy a díszítőnek öltözött mesteremberek egyszer csak megjelennek ebben az előadásban, amitől minimum káosznak kéne létrejönnie, de nem történik semmi. Ez azonban tényleg csak apróság. Ugyanis a Szentivánéji álom a színház a színházban-koncepciótól három különböző előadássá vált – a színházi keret, az erdőben történtek és a mesterekkel történtek –, amelyek különböző síkokat, szinteket képviselnek, ám kohéziójuk nem elégséges. Korántsem a finomhangolásról van szó, hanem a tényleges összedolgozásról, hiszen a színpadon zajló események teljesen elsiklanak egymás mellett, az elemek nem igazán tudnak találkozni egymással, és egyáltalán nem képesek kompakttá összeállni.
Mivel Rusznyák a megvalósításnál nem az elemelt, szimbólumokkal történő stilizálást, hanem a különböző elemek konkrét helyszínekkel és egymástól élesen elváló jelmezekkel történő megmutatását tűzte ki célul, mindenképpen célszerű lett volna ennek szellemében kollektíve átgondolni Shakespeare drámáját. Az eredményen azonban a dramaturg és a rendező kölcsönös meg nem értése érzékelhető, mivel nem sikerült az elképzelések mentén végigvinni a koncepciót. Sőt, az ehhez szükséges, a színészekkel közös kreatív alkotómunka is mutat hiányokat: csak félszeg odamondásokra maradt energia, s létrejött még egy alaposan megkurtított második felvonás, a szétbontott, összefolyatott, több szerepet eljátszó színészekből pedig többnyire csak egysíkú karakterek maradtak.
Kántor Zoltán, Csémy Balázs, Zeck Juli, Trokán Nóra
A legkiemelkedőbb Fazakas Géza, aki naivan, bután, korlátokat nem ismerve és szenvedélyt nem sajnálva veti be magát Tomporként a színházcsinálásba – egyébként is az előadás egyik legérdekesebb és legfeszültebb pillanata, amikor a mesteremberek, mint díszítők besétálnak az öltözőbe előadáskoncepciójukkal. Azonban hiába ez a lendület, és Fazakas sziporkázása a Piramus és Tisbe-jelenet bemutatásánál, mivel dramaturgiailag nincsenek összekötve a történettel, önmagukban állnak, mint afféle amatőrszínház-paródia. Ferencz Bálint rendkívül finoman, hol gúnnyal, hol keménységgel bánik a Tisbét alakító Sipák Ferenccel. A főbb szereplők közül Oberon egy rideg, kősziklakomor és céltudatos tündérkirály Kőszegi Ákos alakításában, Théseusa már egy sokkal lazább, megengedőbb, ám erős jellem. Kéner Gabrielle Titánia szenvedélyét egy-két pillanatban képes átadni, Hippolytája azonban teljesen súlytalanná és érdektelenné válik, sem kezdő kifakadása, sem a záróképben felbukkanó terhessége nem kapcsolódik az előadáshoz. Kántor Zoltán és Csémy Balázs szinte egymást koppintva rajzolja neurotikusan és kapkodóan szenvedélyessé Lysander és Demetrius figuráját, kettőjük karaktere között csak külsejük tesz különbséget, azonban erre az elválasztásra nem is igen volt szükség. Trokán Nóra igyekszik érthető és racionális szintre hozni Helena keserűségét, ennek érdekében minden mondat és minden szó alaposan átgondolva hangzik el a szájából, Zeck Juli pedig egy értetlen, fülig szerelmes és indulatos Hermiát alakít. Hegedűs Zoltán Tetőfije naiv, szenvedélyes, a maga egyszerű módján tudományos.
Khell Zsolt mindent megtett, hogy megszülethessen az eredeti koncepció: egy könnyen bejátszható, mozgalmas öltözőt (Athén) és egy kreativitásnak és ötleteknek bőséggel teret adó erdőt hozott létre, ahol a forgószínpad, a háttérben elhelyezkedő zenekar, az elülső lejárat és a lelógó neonok csak arra várnak, hogy beteljesíthessék funkciójukat. Fodor Viola jelmezei egyrészt élesen kettészedik a több szerepet játszó színészek karaktereit, másrészt pedig azok helyzetét és pozícióját könnyedén visszatükrözik. Egyfajta időtlen és tartalommal felruházható öltözékbe bújtatja a tündérek világát, a mesterembereknek pedig fekete munkásruhát adott, s mindeközben nem ijedt meg a szamár furcsa és obszcén voltától, sőt, könnyedén képes ábrázolni az egyszerű, színpadi civilséget is. Ezt a látványvilágot rendkívül hangulatosan, dallamosan egészíti ki a jazz-motívumokat és erdőhangokat játszó zenekar.
Középen: Fazakas Géza, Hegedűs Zoltán
Azonban mindez itt csak kitöltetlen forma és ötlet maradt. Pontosabban amit látunk, azok a makróötletek, az előadást felölelő keret; a mikroötletek, az apró munkálatok eredményei, a fantáziaelemek – ezek szinte teljesen hiányoznak az előadásból. Vannak erre utaló próbálkozások, főként a vége felé, például a gumikalapács, a záráskor elszálló lufik, a mesteremberek gegekkel telepakolt jelenete, azonban ennél sokkal többre lett volna szükség, különösen az előadás háromnegyedét kitöltő erdőjeleneteknél, amelyek így igen unalmassá, vontatottá és szinte teljesen üressé váltak.
Az elképzelés, a korszerűbb színházi fogalmazásra irányuló szándék mindenképpen elismerendő. Azonban az eredményt tekintve a színházfogalmazásból és a záró önkritikából csak egy szörnyen közepes Szentivánéji álom és némi „mi lett volna ha” kezdetű töprengés maradt.
