Emlékeznek, milyen szép volt, amikor Richard Gere a fehér ló modern változatának számító Rolls-Royce-on megérkezik Julia Robertsért a Micsoda nőben, hogy örök hűséget esküdhessenek egymásnak? Hát nem volt szívszaggató Ingrid Bergman és Humphrey Bogart vallomása a Casablancában? Párás lett a tekintetük Vivien Leigh-t és Clark Gable-t látva az Elfújta a szélben? Drukkoltak önök is Törőcsik Mariért és Soós Imréért a Körhintában? Imádták, amikor a herceg megcsókolta Hófehérkét? Ha igen, könnyen beleképzelhetik magukat Irina helyzetébe, aki csak azt akarja, hogy szeressék és ő is szeressen – valahogy úgy, mint a filmekben.
Hány és hány Irina lehet, aki elhiszi, hogy a különböző álomgyárak által szállított instant szerelmi narratívák lehetnek olyanok, mint a valóságban! Hányan ringatják magukat abban, hogy tényleg eljön értük az igazi, a szőke herceg a fehér lovon, és hányan akarják ezt annyira, hogy bárkibe képesek ezt belelátni! Hány olyan néző lehet, aki a napi betevő szappanopera nyújtotta hullámzó érzelembombákban keresi élete mozgatórugóit? Hányan lennének készek bármely pillanatban Júliává vagy Rómeóvá válni? Nyilván nem kevesen.
Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Kristán Attila, Tóth László
Irina teljesen hétköznapi és átlagos lány, s története is legfeljebb egy eseménytelenebb napon megjelenő bulvárújságban érdemelne egyszer használatosan fél oldalt, sok fényképpel: „Barátja gyújtotta fel a fodrászlányt” – valami ilyesmi lenne a főcím, részletesen bemutatva az ártatlan naiv kislányt, és az átélt tragédiáját. Szergej Medvegyev drámájának magja nem a mesében, hanem a címben is kijelölt főszereplőnek van: Irinában, akinek a szemén keresztül látjuk a történéseket, mintha ő irányítaná azt is, és az azt játszó színészeket is, ő maga pedig mintha élvezettel élné át (nyilván újra és újra) az érte való versengést – ugyanis három férfi, a börtöntöltelék Jevgenyij, a tejbetök tűzoltó Viktor és volt férje, az őrült önjelölt alternatív művész Nyikolaj is vonzódik hozzá. Persze, ez a vonzódás teljesen máshogyan nézne ki, ha kívülről néznénk, tisztán látnánk, hogy a bűnöző a pénzére hajt, a tűzoltó kisebbségi komplexusához keres társat, a művésznek pedig csak valaki kell, aki elszenvedi az „alkotásait”. De kívülről nézni csak a nézőtéren van esélyünk, Irinának nincs, ő az események közepéből lát mindent, és számára talán ez is az egyetlen lényeg: őt veszik körbe a férfiak, akik törődnek és játszanak vele – végre.
Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Kristán Attila, Tóth László
Viktor Rizsakov elegánsan eltartja, tudatosan színházi közegbe helyezi a sztorit, kinyitva az utat a színészek előtt, hogy kívülről-belülről átjárva az összes helyzetet, karaktert és viszonyt, szinte végtelen szabadsággal és valódi virtuozitással ábrázolják a jeleneteket. A szabadságot azonban szigorú rend eredményezi: koncentráltság és pontosság, az írói és rendezői fekete humor abszolút értelemben vett értése és közvetítésének szándéka van a produkció mögött. Szűcs Nelli hittel naiv és bizakodó fodrásznője a maga egyszerűségében gazdagon és mélyen rétegzett karakter, s egyszerre tudja láttatni a valóság és a saját szemszög síkjait. Őt „szolgálják ki” a férfiak: Tóth László, Kristán Attila és Trill Zsolt néha szerepet cserélnek, néha vetélkednek, néha a „mindenki egyért” elvet követik, de mindvégig felfokozott energiával, lelkesen játszanak – a szó legszorosabb értelmében. Tóth a közösségi kapcsolatokra vágyó bíró, Kristán az újra- és újrakezdő, hibából tanulni képtelen, érzéketlen Jevgenyij szerepében tud emlékezetesen megmutatkozni, Trill pedig akár fodrászlányt, akár a Hitlerre emlékeztető „konceptuális művész”-rémet, akár a gondosan tesze-tosza tűzoltót alakítja, nem tud hibázni.
Magával ragadó az az ügyesség, amellyel a tárgyi világot is magukhoz passzintják a színészek, akiket minden pillanatban jó nézni. A gazdag ötletesség még azért is kárpótol, hogy a sztori – a maga koncepcionális sutaságából-esetlegességéből adódóan – viszont nem ragadja magával annyira az embert, még ha a rendező-látványtervező Rizsakov, illetve dramaturgja, Kozma András mindent meg is tesz azért, hogy ezt ne vegyük észre. A tanulság pedig megint csak az, hogy az igazi színház akár egyetlen (jelen esetben újságpapírból álló) fal előtt is képes létrejönni: a jó szórakozás sallangmentesen garantált. Ahogy egy jó filmben is – jöhet a stáblista.
(Szentendrei Művészetmalom, 2010. július 30.)
