Törőcsik Mari ismét színpadon. Ez több, mint jó hír. Jó Törőcsik Marit energiával telve, örömmel, szépen játszani látni, és bízunk benne, hogy még sokáig lesz szerencsénk találkozni vele a deszkákon. Az előadás végén hosszasan zengő állvataps nyilvánvalóan ennek az akaratnak a kifejezése, a művésznő erejének és teljesítményének elismerése, és nem az előadás feledhetetlen volta miatt született. Az ugyanis hosszú, monoton, és gyakran tökéletesen érthetetlen.
Anatolij Vasziljev rendezése ugyanis láthatóan két szegmensre koncentrált mindössze. Az egyik a valóban nagyon mutatós, és jól megvilágított díszlet (Antal Csaba munkája), a másik Törőcsik Mari. Minden egyéb színpadi elem végletesen stilizált, helyesebben kőoszlopszerűen merev és művi. A színészek minden egyes mozdulata olyan, mintha marionettbábokként a zsinórpadlásról egy Láthatatlan Rendezői Kéz mozgatná őket. Csakhogy az eredmény nem szimfónia, hanem önismétlő és érdektelen kakofónia. Nemcsak karaktereknek van híján az előadás (amelyeknek a stilizálás ellenére, vagy éppen azért meg kellene születniük), de az egész este természetesanyag-tartalma is csupán jelzésértékű, és ennek következtében a színpadon történtek mindössze hatásvadász bábozásként értelmezhetőek. Még a díszlet is mindössze önmagában értelmezhető, ugyanis az átlátszó panelekkel négy egymásba zárt részre szabdalt színpadtér funkciója egyáltalán nem világos, ugyanúgy jelenthet bármit, mint ahogy semmit sem.
Marguerite Duras műve a halál előtti számvetés hosszú visszaemlékezése. Egy távoli vidéken élő anyának és az ő Párizsban laza, de nem perspektivikus életvitelt folytató fiának kapcsolatáról, útjaikról, szándékaikról, viszonyukról, tettekről, gesztusokról, egymás megértéséről, illetve mindezek hiányáról szól a hol dialóg-, hol monológformában megszolaló bonyolult struktúrájú dráma. Vasziljev rendezése azért nevezhető hatásvadásznak, mert a rendező nem csinált semmi mást, minthogy egy 74 éves, a végzettel egyszer már köztudomásúan megbirkózó színésznő szájába adta ezeket a szavakat. Törőcsik pedig ezeket egy kedves, szenilis öregasszony személyiségébe adaptálja, aki nem szívesen néz szembe életének nem túl dicső krónikájával. Azért lenne nehéz ennél árnyaltabban beszélni a figuráról, mert Vasziljev nem ad lehetőséget színészeinek a legcsekélyebb cizellációra sem, arról nem is beszélve, hogy az első tíz perc után minden karakter ott van a színpadon, végérvényesen megismertük őket, utána pedig már minden tét nélkül csordogál tovább a mű, csak a rendező sakkozgatását nézhetjük, hol látszólag összefüggéstelen mondatok, hol pedig összefüggő, de tökéletesen érdektelen monológok és dialógok közepette.
Gubás Gabi, Törőcsik Mari
Pedig a színészeken itt nem múlt semmi, mindössze úgy néz ki, hogy senki nem tudja, hogy mit miért csinál a színpadon. Ezt azért lehet ilyen biztosan állítani, mert a társulat egyéb produkciókban már bizonyította tehetségét, tehát biztosan nem azzal volt a baj most sem. Ennek ellenére ennyire hamisnak és kapaszkodó nélkülinek még nem nagyon lehetett színpadon látni sem Kocsis Pált, sem Gubás Gabit, akik a főhős fiaként és annak barátnőjeként valamilyen oknál fogva féldebilnek lettek ábrázolva, illetve időnként férget szimbolizálnak egy tatamiszőnyeg és tornamutatványok felhasználásával. Játékuk minden egyes gesztusa, hangjuknak minden egyes hangszíne hamis, ellenben minden jel arra mutat, hogy tökéletesen hajtják végre a rendezői utasításokat, amelyeknek mindössze a miértje maradt totális homályban.
Az persze elvitathatatlan, hogy főleg az első felvonásnak van egy atmoszférája, és Törőcsik valóban iszonyú energiát fektet bele a munkába, ennek megfelelően az alakítás úgy kerek, ahogyan van. Csakhogy a papíron nyilván jól kitalált, ellenben az életben tökéletesen működésképtelen konstrukció szinte nyom nélkül nyeli el az energiát is, a karaktert is. Így mindössze az öröm marad, hogy Törőcsik Mari ismét színpadon van, és a remény, hogy minél hamarabb láthatjuk egy működőképes színházi produkcióban is.
