Arany Tamás, Kocsis Judit, Gieler Csaba
A szereplőkről és a történetről nem lehet túl sokat mondani: három barát (Péter, Rudi, Dönci – Blazsovszky Ákos, Arany Tamás, Gieler Csaba) és három barátnő (Anna, Tini, Bözsi – Mérai Katalin, Jakus Szilvia, Bednai Natália) beköltözik egy („a”) házba, és elkezdenek annak tulajdonjogáért rivalizálni, a szentimentális professzor gyakran érzelmeskedik, a kétes szándékú üzletkötőnő kétes szándékaival üzleteket köt, az előadást rendező Háda János megformálta csinovnyik pedig a jelenkori, bulvárba feledkezett Bajor Imre-ikon karakterét hozza – sajnos az egyetlen különbség az elmaradhatatlan bajusz hiányában mutatkozik meg. Ők kilencen táncolnak, énekelnek (eleddig volna tűrhető a produktum), és megpróbálják erőnek erejével, fogcsikorgatva elnoszogatni a történetet annak befejezéséhez, ami inkább megkönnyebbülést hoz, mintsem a katarzis élményét. Verejtékcseppek zuhataga veszi át az örömkönnyek helyét.
Főként a rendezői munka teszi menthetetlenné az egész műsort. Egymás után dobált, logikailag igencsak nagyvonalúan társított jelenetek sorozata adja ki a produkció egészét, nem beszélve az olcsóbbnál olcsóbb altesti poénokról, illetve a burleszkszerű momentumok ismételgetéséről, ami már az első felvonás első tíz percére teljesen unalmassá válik. És akkor még szó sem esett a nyilván szándékosan homályban tartott, ám eldöntetlenségében zavaros időtényezőről: az előző rendszert idéző miliő a huszonegyedik század Magyarországát is idézi, majd folyamatosan eltérő utalásokat tesznek arra, hogy mely évtizedben játszódik az előadás voltaképpen, az ’50-es, a ’70-es, vagy közvetlenül az ezredforduló után következőben? A karakterek jellemvonásainak árnyalására sem fektettek hangsúlyt az alkotók; a szereplők csak létezgetnek magukban, egyik határozatlan pillanatból a másikba jutva, míg tulajdonképpen nem történik velük semmi, s ez a roppantul kínos helyzet egészen a fináléig érintetlenül fennáll. A rendezői értelmezésben a történet kizárólag önmagáról szól, dalbetétekkel, táncokkal és egy funkcióját épp hogy betöltő háttérrel, ami díszletnek aligha nevezhető, tekintve, hogy nem több egy romos ház szürke, megkopott falánál, amelyet falfirkák díszítenek. Szuggesztív és sokatmondó látvány. Mindez igaz a jelmezekre is: a férfiak a darab tanúsága szerint kopott zakóban, vagy szakadt pólóban járnak társadalmi státuszuktól függetlenül, a nők pedig ízléstelenül harsány ruhakölteményekben.


Háda János, Juhász György, Kocsis Judit
Persze mondhatnánk, hogy a szerelem (szerelem, szerelem) mindent legyőz – de esetünkben ez nem helytálló. Azonban nem a fiatal triókat alakító színészeken múlik a darab, ugyanis még mélységesen együgyű és kidolgozatlan karaktereik ellenére is megpróbálnak kihozni valami jellegzeteset a rájuk ruházott szerepekből, ami a körülmények ismeretében minimum becsülendő. A mű megformálására fordított idő és energia mennyisége azon – még az úgynevezett kontextusba sem illő eseményeket, kiszólásokat és tárgyakat tartalmazó – kínos pillanatokban érhető tetten, amelyeknek nemcsak a címszereplő helyhez és a benne forgolódó figurákhoz nincsen közük, de még a legnagyobb jóindulattal sem illeszthetőek egy univerzumba ezekkel. Például egy Superman-póló nem szórakoztató önmagában sem, de végképp semmi keresnivalója nincsen ennek a Bástyasétány 77-nek még a környékén sem. Persze mégis ott van.
Az előadás e formájában nem több, mint újrahasznosított ötletekből összetákolt massza, ami fél órában elmesélve unalmas lenne, egy órában túlzás, kettőben pedig kifejezetten nem kellemes.
(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2010. augusztus 15.)