Aztán később megtudjuk, hogy a póráz okkal van ott, hiszen _ő_ maga meg van kötve. Csak akkor nem szenved, ha Vele beszélhet. akárki is legyen az a „vele”. Ha éppen egy pillanatra abba is hagyná, akkor a hangok kísértik, és a sötétség takarja be. Még azt sem tudjuk meg, hogy mi történt pontosan, csak azt tudhatjuk biztosan, hogy az a valami megtörtént, aminek következtében egy másik valami véget ért. A darab visszahozza azt az érzést, amikor egyedül maradunk. Nem azt, amikor egyedül vagyunk, hanem azt, amikor hirtelen egyedül leszünk azzal a tudattal egyetemben, hogy ez így is marad, és nincs visszaút. Az élmény egyenlő a mentális halállal, őrülettel, kétségbeeséssel. A darab nem ad nekünk kapaszkodót, de ha mégis kapunk valami reménymorzsát, az csak időlegesen, percekre elég.

„A Nő” karakterén nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy azután a bizonyos esemény után tébolyodott meg, vagy ehhez volt-e köze annak a szakításnak. Ez ugyanannyira nem egyértelmű, mint hogy magával beszél-e vagy az ex-kedvesével, aki szinte az egész életét kitöltötte. Ennek ellenére a „lánc” szimbóluma nem csak a nyakán lévő póráz képében jelenik meg, hanem a „monológus”-ban is renegetegszer szerepel, éppen csak nem jön ki a könyökünkön. Ez egy kicsit megtördeli a darabot, mert sokszor eltilt minket attól, hogy éppen más kérdésekkel foglalkozhassunk. Mert eme darab folyamatosan gondolatokat ébreszt bennünk. Úgy mond el sokat, hogy nagyon keveset mond el, meghagyja a helyet a nézőnek, mintha a publikum személye lenne a vonal másik végén. Melkvi Bea az érzelmek széles tárházát jeleníti meg, és mi feltesszük vele együtt a kérdést: „Ennek tényleg így kellett lennie?”.

Választ sajnos nem kaptunk, de talán nem is az volt a lényeg.