7óra7

A végletekbe vesző bizonytalanság
7óra7: (6/10)
Közösség: (10/10)

A végletekbe vesző bizonytalanság

2010. 11. 05. | 7óra7

A Hólyagcirkusz Társulat produktuma annyira ambivalens érzéseket kelt és közvetít, amelyekkel korántsem könnyű dűlőre jutni. Az alapszituáció éppen olyan képlékeny, mint amennyire nem az: a cirkusz, illetve elsősorban egy idős cirkuszi artista életét meséli el. Vagyis pontosabban utal rá. Voltaképpen megfoghatatlan, hogy mit csinál vele. Életképeket látunk, asszociatív mozdulatokat, képeket, hangokat, érzelmeket; egy totálisan felszabdalt, részeire szakadt, bizonytalan körvonalú és irányú, a linearitást és a belső koherenciát nagy mértékben nélkülöző folyamatábrát, amelynek természetesen csak egyes cikkelyeit érzékeljük, egy kiáltást, egy pillantást, örömöt, bánatot - és valahol ezeknek a metszetében leledzik az, ami a gerincét képezi ennek a sokszor követhetetlen élménynek.

Tudom, hogy élsz

Történetről nem beszélhetünk, különösképpen annak a figyelembe vételével nem, hogy egyes jelenetek - még ha utalnak is a meglehetősen homályosan felvázolt sztorira - olyannyira nem illeszkednek abba a képbe, amit a befogadó megpróbál magában összerakni, hogy az valami elképesztő. Ugyanakkor nyilvánvalóan ez a készítők szándéka. Kelepcébe csalnak, megnevettetnek, hogy aztán a nyakunkba zúdítsanak olyan mértékű fájdalmakat, melyeknek mélységeit nem tudjuk átérezni, olyan hirtelenséggel törnek ránk. Egymástól gyökeresen eltérő információkat közvetítenek, gyökeresen eltérő forrásból, amelyek azonban erőteljesen hasonló benyomást keltenek. Megnyomorítottságot, magányt, keserűséget áraszt magából minden vizuális és hangi megnyilvánulás. Mindezt a végletekig tradicionális eszközök, és ezekhez idomított, a megszokottól teljesen eltérő formulák képében produkálják, mely felidézi a cirkusz hőskorát egy non-lineáris, zenei és képzőművészeti elemekkel tarkított előadás keretében.

Ami a leginkább szembe- (illetve fülbe-) tűnő, az a darab zenei aláfestése. Monoton, szuggesztív muzsika szól mindvégig (élőben!), ami voltaképpen, ha másra nem is, arra maximálisan megfelel, hogy hangulatot adjon. Méghozzá olyat, ami igazán magával ragadja az embert. Hangszerkezelői teljesítményként rendkívül impozáns eredményeket mutathatnak fel a színészek, és ami ezt tökéletessé teszi, az Tóth Evelin színes, az operai stílustól egészen a rockig terjedő hangképzése és színészi játéka - ám utóbbiból sajnos vajmi keveset kapunk, ugyanis a darab jelentékeny részét egy ágyhoz kikötözve fekszi végig.

Viszont amikor elkezdi énekelni Schubert Der Leiermann című darabját, akkor szem nem marad szárazon. Ha igazságtalan akarnék lenni, azt mondanám, hogy már csak a roppantul igényesen előadott, nagyszerű zeneszámok miatt is érdemes megtekinteni a darabot, melyek ha tematikusan nem is, de hangulatilag gyönyörűen passzolnak a lényeghez. Hátborzongatóan jó meghallgatni a Tudom, hogy élsz című előadást.

Nézni már annyira nem.

Nem azért, mert nem teljesítenek jól a színészek, sőt, éppen ellenkezőleg: székhez szögezően hiteles, olykor humoros, olykor tragikomikus gesztusokat élvezhetünk, amelyeknek a hatása megkérdőjelezhetetlen. A kompozíció egészében rejteznek a gondok.

Arról kár is volna értekezni, hogy tudatosan ejtik-e a közönséget kétségbe, avagy sem, hiszen nyilvánvaló, hogy ez is egy fogás. Sőt, továbbmegyek, az sem baj, hogyha csak napokkal később áll össze az, hogy miről is volt pontosabban szó. Még az is elnézhető, hogy a darab voltaképpen nem más, mint egy fotóalbum: hiányos, szerkesztetlen, részleteiben viszont önmagáért beszélő. Nem dokumentál, pusztán láttatni, éreztetni akar, amiben nincs is hiba. Ami gondot okoz, az a kompozíció kiforratlansága. Előbb-utóbb összeáll a kép, helyére rakódnak a kirakós darabkái, de nem egy részlet van, ami nem passzol a képbe. Ezek a részletek annyira szürreálisak, annyira elvontak, hogy zavarba hozzák az embert, nem lehet velük mit kezdeni, és egyáltalán nem referálnak a látottakra.

És még csak nem is ez a baj, hiszen ettől még lenyűgöző - ha nem is teljesen érthető.

A darab leggyengébb pontja az, hogy nem tud megfelelő balanszot teremteni az előadás és a hatásszünetek között, amelyek néha annyira megszakítják az előadás folyamatosságát, hogy az egyenesen kényelmetlenné válik, ugyanis önmagában is eléggé meghökkentő, néhol érthetetlen (vagy csak annak tűnő) a produkció, aminek a fokozása indokolatlannak tűnik, már csak azért is, mert a darab dinamikája - egy-egy unalmasabb pontot leszámítva - maximálisan a helyén van. Nem egy világrengető bölcsesség, de igaz lehet: néha a kevesebb több.

Konklúzió: a Tudom, hogy élsz izgalmas. Érdekes. Élvezetes. Hatásos (jó értelemben) és gondolkodásra késztet. Aki nyitottságot érez a szokatlanra, a nehezen érthetőre, az atipikusra, az mindenképpen tekintse meg. Számtalan hibája ellenére - amelyek főleg indokolatlan túlzások - van benne valami olyan plusz, ami megfoghatatlan, de végig ott van a levegőben.

Messze nem tökéletes, de a szépet meg lehet benne lelni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr188002821

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása