7óra7

„Te csak várj, míg felkel majd a nap”
7óra7: (6/10)
Közösség: (10/10)

„Te csak várj, míg felkel majd a nap”

2010. 11. 08. | 7óra7

Már csak azért is ígérkezik ez különlegesnek, mert Vörösmarty versei kortárs alkotásokkal találkoznak. De hogy tulajdonképpen miért lettek egymáshoz passzintva a nagy romantikus költő busongós, sötét és nyomasztó versei a mai nyelvi játékokkal, érzékletes képleírásokkal, szuggesztív pillanatmegragadásokkal? Ez egy remek kérdés, ahogyan az is, hogy miért pont ezeket a verseket hallhatjuk?

Vörösmarty művei mind gondolkodásmódjukban, mind nyelvezetükben, mind stílusukban fényévnyi távolságban állnak a kortárs alkotásoktól – mindenféle minőségbeli differencia nélkül –, de ha valakinek ez nem lenne eléggé szembetűnő, akkor Bálint András rendezése, illetve színészvezetése mindezt még azzal is megfejeli, hogy a 19. századi alkotásokban egytől-egyig hangsúlyoztatja a zenés- illetve bábszínész osztály tagjaival a versek mögött húzódó mély, nyomasztó és szomorú érzelmeket. Így az előadás úgy tízpercenként felvágja a saját ereit, követésre buzdítva a nézőket. Talán nincs is olyan Vörösmarty-vers, amin ne kellene elsírniuk magukat a színészhallgatóknak, hasonló érzelemnyilvánításra késztetve a nézőket.

Nem mintha a színészek ne tudnának jól, érthetően, világosan elmondani egy verset, sőt. Nagyon pontosan, a közönséggel is bátran játszva közvetítik az alkotásokat, végig szem előtt tartva azt az egy szituációt vagy ötletet, ami köré felépítették azt. Így például Ódor Kristóf és Szilágyi Csenge egymás után két különböző figurával nevetteti meg a nézőket Payer Imre címadó versével. Szilágyi a Gábor diák című versnél is remek humorérzékkel használja a lenge, titkárnőket idéző, kissé ostobább karaktert. Szolár Tibor makulátlan nyegleséggel szemezget Térey Kuriózum című verse kapcsán, Bohoczki Sára pedig igyekszik kettéválasztani két, egymás után következő versét. Míg A merengőhöz címűben csak a meghatódást, addig az Öltözőben szórakoztatóan önkritikus önbizalomhiányt ad át. Soltész Rita egy kellemes beszélgetésből indítja Az emberek című verset, amely aztán könyörtelen ráolvasássá válik – és ily módon kissé érdektelenné is. Makra Viktória érzékletesen fejti fel Tóth Krisztina Kutya című költeményének asszociatív képeit.

Minden alakításról, versmondásról lehet jót mondani, sőt abban az értelemben, hogy következetesen adták-e vissza a rendezői instrukciókat, a versek rendezői olvasatát, az előadás gyakorlatilag hibátlan. Az viszont kevésbé érthető, hogy Bálint András miért arra használja a fájdalmasabb verseket, hogy ránk olvassa a puszta reménytelenséget. Ez az a kissé irodalomtanáros olvasata a verseknek, ami miatt könnyű hátat fordítani a műfajnak, ami miatt a közönségnek hajított „nefelejts” hatástalan önismétlés. Pedig a verseknek lehetne súlya itt és most, a mi mindennapi világunkban is. És ezt az egyetemisták, karöltve a kortárs költőkkel, bizonyítják.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr188004735

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.