7óra7

Egyetlen arc
7óra7: (5/10)
Közösség: (0/10)

Egyetlen arc

2010. 11. 17. | 7óra7

A Hat szereplő szerzőt keres remek alkalmat nyújthat arra, hogy egy társulat magáról a színházról beszéljen, arról a színházról, amit csinálni szeretne. A váradi színház előadásában mintha maga ez a színház lenne eldöntetlen vagy kétséges, ugyanis meglehetősen sokfélének mutatkozik a produkció, mégsem olvasható ki határozott út választása a színpadon zajló dolgokból, s mintha maga a darab is ellentmondásokkal terhelt lenne. A sekélyesnek tűnő darab színházi próbáját megszakító földöntúli, ódon figurák konfliktusa nem válik önmagán túlmutatóvá, mindössze egy érdeklődő, ám (létező?) tehetségét teljesen gyagya (értsd: populáris) darabokra fordító rendező szeretné kideríteni, van-e drámaiság ezekben a fura deklamáló lényekben, vagy nincs, hogy átadható-e a színészek számára ez a kétséges dráma vagy sem.

Nézve a vélhetően sírból kikelt, holtsápadtra maszkírozott "szerepeket" elsődlegesen az merül fel az emberben, hogy ma már _ezek így_ semmiképpen nem színpadképesek. Nem igazán érthető, hogyan lehetne érdekessé tenni őket a mai néző számára, és ezzel az előadás nem is foglalkozik. Márpedig dramaturgiai beavatkozásra nem csupán a húzások szintjén lett volna szükség, hiszen például a megírt rendezőkarakter sem jelenkori művésznek tűnik, inkább egyfajta irodalmi munkatársként üzemel. Rövidre zárva a dolgot: a színre állítás során az alkotók egyszerűen megfeledkeztek az eltelt időről, s nem történt meg a dráma áthangolása mára.

Hat szereplő szerzőt keres

Ebből adódóan Zakariás Zalán egy visszafogottan klasszikus formákat alkalmazó rendezésben gondolkodott, amiben a legjobb, hogy korrektül ismerteti a Pirandello-műben található szerkezetet, konfliktusokat és viszonyokat, a nagyon rossz pedig az, hogy egyszerűen nem izgalmas, mert nem ma van. Nem itt van. Nincs markáns olvasata sem a színháznak, sem a szerepeit elveszejtő szerzőnek, sem a rendezőnek, sem a színészeknek, sem maguknak a szerepeknek, egyszerűen csak a színpadra vannak fogalmazva, de hogy miért éppen úgy, ahogy, arról nem sok fogalmunk lehet. A legrosszabb viszont, hogy a kevésnél is kevesebbet használ ki az abszurd alaphelyzet, illetve a színház-a-színházban jelleg adta humorból. Pedig vannak bohózati figuraként értelmezett szereplők (az ügyelő és a kellékes), de a színész-szerep találkozása is számtalan lehetőséget hordoz, és ezek a lehetőségek nincsenek kijátszva. Minden egynemű az előadásban, például a szerepek fehér maszkja rossz horrorfilmeket idéz, erre még rá is játszik a kihangosított-visszhangosított mikroportokból jövő időnkénti síron túli monológok, de senkinek eszébe nem jut ezt akár egyetlen pillanatra kihasználni, és vagy komolyan venni az ötletet vagy humorforrásként kezelni azt.

Hat szereplő szerzőt keres

Igaz: drámaforrásként sem. Zakariás egyetlen szintet vár el, a dráma visszaadásának szintjét. Ez viszont ahhoz kevés, hogy elindítson valamit a színházról, színházcsinálásról, a színházhoz való viszonyról való gondolkodásban, csupán sztori marad. Az ebben rejlő, nem túl összetett feladatot a társulat megoldja. Ezen belül egy-egy szituációban hitelesnek mutatkozik Dobos Imre a rendező-igazgató szerepében, kitartó és makacs Kardos M. Róbert apája, és markánsan _kívülről figyeli_ a történéseket a Dimény Levente által játszott fiú, de ők is jellemzően csupán egyetlen arcot képesek mutatni.

Ezzel együtt a szereplők koreográfiája, a szinte folyamatosan változó kép miatt nem fullad unalomba az előadás, amely így éppen annyira érdekes, mint maga a Pirandello-dráma. Érdemes lenne megkeresni, hogyan tudna működni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr558002809

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.