A Hat szereplő szerzőt keres remek alkalmat nyújthat arra, hogy egy társulat magáról a színházról beszéljen, arról a színházról, amit csinálni szeretne. A váradi színház előadásában mintha maga ez a színház lenne eldöntetlen vagy kétséges, ugyanis meglehetősen sokfélének mutatkozik a produkció, mégsem olvasható ki határozott út választása a színpadon zajló dolgokból, s mintha maga a darab is ellentmondásokkal terhelt lenne. A sekélyesnek tűnő darab színházi próbáját megszakító földöntúli, ódon figurák konfliktusa nem válik önmagán túlmutatóvá, mindössze egy érdeklődő, ám (létező?) tehetségét teljesen gyagya (értsd: populáris) darabokra fordító rendező szeretné kideríteni, van-e drámaiság ezekben a fura deklamáló lényekben, vagy nincs, hogy átadható-e a színészek számára ez a kétséges dráma vagy sem.
Nézve a vélhetően sírból kikelt, holtsápadtra maszkírozott "szerepeket" elsődlegesen az merül fel az emberben, hogy ma már _ezek így_ semmiképpen nem színpadképesek. Nem igazán érthető, hogyan lehetne érdekessé tenni őket a mai néző számára, és ezzel az előadás nem is foglalkozik. Márpedig dramaturgiai beavatkozásra nem csupán a húzások szintjén lett volna szükség, hiszen például a megírt rendezőkarakter sem jelenkori művésznek tűnik, inkább egyfajta irodalmi munkatársként üzemel. Rövidre zárva a dolgot: a színre állítás során az alkotók egyszerűen megfeledkeztek az eltelt időről, s nem történt meg a dráma áthangolása mára.
Ebből adódóan Zakariás Zalán egy visszafogottan klasszikus formákat alkalmazó rendezésben gondolkodott, amiben a legjobb, hogy korrektül ismerteti a Pirandello-műben található szerkezetet, konfliktusokat és viszonyokat, a nagyon rossz pedig az, hogy egyszerűen nem izgalmas, mert nem ma van. Nem itt van. Nincs markáns olvasata sem a színháznak, sem a szerepeit elveszejtő szerzőnek, sem a rendezőnek, sem a színészeknek, sem maguknak a szerepeknek, egyszerűen csak a színpadra vannak fogalmazva, de hogy miért éppen úgy, ahogy, arról nem sok fogalmunk lehet. A legrosszabb viszont, hogy a kevésnél is kevesebbet használ ki az abszurd alaphelyzet, illetve a színház-a-színházban jelleg adta humorból. Pedig vannak bohózati figuraként értelmezett szereplők (az ügyelő és a kellékes), de a színész-szerep találkozása is számtalan lehetőséget hordoz, és ezek a lehetőségek nincsenek kijátszva. Minden egynemű az előadásban, például a szerepek fehér maszkja rossz horrorfilmeket idéz, erre még rá is játszik a kihangosított-visszhangosított mikroportokból jövő időnkénti síron túli monológok, de senkinek eszébe nem jut ezt akár egyetlen pillanatra kihasználni, és vagy komolyan venni az ötletet vagy humorforrásként kezelni azt.
Igaz: drámaforrásként sem. Zakariás egyetlen szintet vár el, a dráma visszaadásának szintjét. Ez viszont ahhoz kevés, hogy elindítson valamit a színházról, színházcsinálásról, a színházhoz való viszonyról való gondolkodásban, csupán sztori marad. Az ebben rejlő, nem túl összetett feladatot a társulat megoldja. Ezen belül egy-egy szituációban hitelesnek mutatkozik Dobos Imre a rendező-igazgató szerepében, kitartó és makacs Kardos M. Róbert apája, és markánsan _kívülről figyeli_ a történéseket a Dimény Levente által játszott fiú, de ők is jellemzően csupán egyetlen arcot képesek mutatni.
Ezzel együtt a szereplők koreográfiája, a szinte folyamatosan változó kép miatt nem fullad unalomba az előadás, amely így éppen annyira érdekes, mint maga a Pirandello-dráma. Érdemes lenne megkeresni, hogyan tudna működni.