7óra7

Larry Springer junior
7óra7: (5/10)
Közösség: (8/10)

Larry Springer junior

2010. 12. 15. | 7óra7

Mármint: igaznak lehet igaz, csak nem színház. Önmagában nem az. A Dolcsaja vita című produkcióban azonban ez az egyetlen, ami érvényesen létezik, minden más hiányzik. Elsősorban az a kérdés, hogy az alkotók mit szerettek volna megmutatni. A huszadik század második felének színpadon kevéssé feldolgozott történetének egy darabkáját? Ez dicséretes szándék, alapnak elég is. Hogy konkrétabbak legyünk: Galina Brezsnyevát? Az ő tönkrement életét, kudarcát, katasztrófáját? No de miért? Hogy ki lehessen nevetni valakit, akinek a józan eszét elvette a történelem feldolgozhatatlansága? Hogy lehessen látni, mennyire szánalmas az, ha egy ember kisebb, mint a történelem? Nyilvánvalóan nem ez az öncél vezette az előadást létrehozókat.

Dolcsaja vita

Csákányi Eszter

Peter Pavlac interjúdrámája – ugyanis az alapszituáció az, hogy egy tévéműsor készül az ex-diktátor „szovjet hercegnőként” közismert, ellentmondásos, ám leginkább mégis szomorú történetéről, a mámoros csillogástól a demenciáig tartó útról – sokféleképpen bemutatható, de ehhez el kell dönteni, hogy miről szóljon az előadás. Hiszen a riporter alapállása sok mindent determinál. Lehet egy junior Larry King, a világot és annak működését feltáró, a folyamatok és az emberi lényeg kapcsolata iránt érdeklődő fiatal riporter, és lehet Jerry Springer, az exploitalk, a mások tudatlanságának, mohóságának és kedvezőtlen tulajdonságainak kihasználására épülő beszélgetős műsorok mindent kiforgató és meglovagoló, szenzációhajhász, demagóg, ám annál népszerűbb atyjának ifjú klónja. A darab és befejezése mindkettőre lehetőséget ad.

Dolcsaja vita

Molnár Áron, Csákányi Eszter

Az előadás azonban nem dönt, vagy ha ez a döntés megszületett, nem sikerült jól színpadra vinni. A közeg – Galina ül, a riporter tőle távol áll, nem igazán dönthető el, hogy ez valódi felvétel-e vagy sem, hogy a stúdióközönség (akinek a szerepét a nézők játsszák) milyen pozícióban van. Molnár Áron azzal, hogy jellemzően a közönség felé kommunikál, nem pedig alanyát figyeli, egyértelműen a kihasználó típusú interjú felé hajlik – csakhogy ahhoz, tisztesség ne essék szólván, nem elég pofátlan, nem elég erőszakos, nem elég kemény és erőteljes. Sokkal inkább tűnik végrehajtónak mint profi médiamunkásnak, és így ahogy a figura lóg a kettő között, úgy lóg az előadás is a levegőben.

De hát érdekes-e egyáltalán ez az egész, vagy tényleg csupán cirkuszi attrakció ez az idős nő, aki a delíriumba feledkezve és emlékeiben elveszve, szánalmasan próbálja hol a múltban tartani és méltóságteljesnek jelezni magát, hol beletörődni az igazságba? Az előadást kezdő és egy alkalommal megszakító videóbejátszások szerint itt és most bizony nem csak hogy Galina Brezsnyevát nem ismerik az emberek, de apjáról sőt: a Szovjetunióról, a kommunizmusról és a szocializmusról sem tudnak egy épkézláb mondatot sem összerakni. Értelmezhető-e ebben a keretben ez a portréműsor? Legfeljebb úgy, ha egyértelművé teszik az alkotók, hogy az utca embere jellegű bejátszások nem éppen reprezentatívak, hiszen ember legyen a talpán, aki a munkahelyére sietés, a bevásárlás vagy az árnyékban hűsölés közepette egy „vágható” mondatot tud perfekcionalizálni egy derült égből megjelenő tévéstáb számára mondjuk a kommunizmus és a szocializmus különbsége témakörében. Ha megállapítjuk, hogy ez az eszköz ebben a formában végtelenül demagóg (amely ráadásul egy generációs törésbe helyeztetik a Kispál és a Borz zenekar A hatvanas évek vége című dalának megidézésével), s tovább következtetünk arra, hogy az interjú célja a múlt kinevettetése egy arra amúgy rendkívül alkalmatlan tárgy (a leépült Galina Brezsnyeva 1:1 arányú megmutatása) által, mellőzve a médiaetika összes vonatkozó cikkelyét, akkor talán rájöhetünk, hogy itt valami médiakritika-szerűségről, s ezzel a múlt rendszer és a mostani rendszer („nem tudom mi”, mondja erről az egyik videóbejátszásban szereplő ember) egymásra csúsztatásáról lehet szó. Csakhogy ez a konstrukció – már ha egyáltalán létezik – annyira áttételes és annyira körmönfont, annyira nem a színpadon van, amennyire csak lehet, márpedig elég nagy baj, ha egy darab nem a színpadon zajlik: hiszen az akkor nem is az a darab.

Dolcsaja vita

Csákányi Eszter

Azzal pedig, hogy ebbe a konstrukcióba a legjobb esetben is csak belekezdve van, végigvitelről szó sincs, marad az, hogy Csákányi Esztert nézzük, aki létrehoz egy embert: Galina Brezsnyevát – kíméletlenül, a maga szerencsétlen és szánalmas valójában. Csakhogy Csákányi Eszter – bizonyította már párszor – ezt minden körülmények között tudja, és szomorú látni, hogy a jelen állapot szerint nincs senki, aki ezt a nagyszerű képességet a maga értékén használni tudná.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr88002915

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása