Valmont és Madame de Merteuil, mint két féktelen, cinikus kéjenc, műsort adva nekünk, bevezet minket a saját világába. A műsor pedig maga az előadás, a Heiner Müller-darabbal, amelyben a nemi ösztönök bűnként és vágyott beteljesülésként egyszerre jelennek meg, amelyben Valmont és Merteuil, bár öregszenek, mégis folyamatosan egymást szekálják csábításaikkal. Valmont például éppen egy férjéhez hűséges asszonyt csábít, amiért a Madame nemcsak, hogy kineveti, de megsajnálva felajánlja neki szűz húga ártatlanságát.

Mindez kettejük párbeszéde és előadása által megy végbe. Az őket játszó színészek, Alföldi Róbert és Udvaros Dorottya Valmont-on és Merteuil-ön kívül a szűz lányt és a férjezett nőt is megtestesítik, s Gergye Krisztián rendezése által egy direkt bakiktól terhes, kiszólásokkal teli mini-varieté születik előttünk, aminek szereplői finom, apró kis gesztusokkal igyekszik provokálni műsoruk nézőit – minket. Ebben a kettős közegben hangoznak el Heiner Müller De Sade-ot idéző, ám attól sokkal kevsébé brutális és ösztönös szövegei a bűnösnek tartott nemi vágyakról, az elfojtásokból kitörni vágyó emberről és arról, hogy bármilyen undorítónak és taszítónak tartunk bizonyos dolgokat, bármennyire igyekszünk nem tudomást venni arról a testről, amiben élünk, mindez mégis mi vagyunk.

Alföldi Róbert egy lángoló vászonra dőlve, szenvtelen energikussággal teszi érthetővé az ezt kibontó monológot, éreztetve a szöveg mögött rejlő taszító-vonzást. Valmont-ja kimódolt és kiművelt, felsőbbrendűen ösztönös ember, aki árgus szemekkel keresi következő célpontját. De Alföldi nem csak a praktikákkal felvértezett nemest, hanem az ártatlan tekintetű szűzlányt is pillanatok alatt megteremti, finom arcjátékkal. Udvaros Dorottya, mint feslett, szabados, a többi ember szerencsétlenségén szánakozva kacagó Merteuil, mint a női becsületét megszeppent erkölcsös tekintettel védő feleség, és mint egy lány szüzességét ridegen széttépő Valmont is kitölt minden pillanatot. Gergye Krisztián és Virág Melinda segédkező jelenléte valójában az értelmezésnek szól: olykor felcserélik a varietét a végtelenségig bonyolító színészeket, levetkezve fekete rongyaikat ismét sötétségbe burkolóznak, alázatos jelenségük mindvégig sugározza magából, hogy azonosak a két főszereplővel.

Végig játékról van szó, és ezt nem csak a színészek érzékeltetik kettős alakításukkal, hanem Árvai György színpadszerű, középen két forgatható tükör által mozgalmassá váló díszlete is, aminek sötétségében Valmont és Merteuil léptei nyomán véres vágycsíkok képződnek, amit egyik pillanatról a másikra képes áthatni a tomboló vörös. Béres Móni ruhái valóságos jelmezek, menyét- és rókabundával, rétegesen átláthatatlan és sejtelmes elemekkel tökéletesen illeszkedve a szereplőkhöz. Néha még a kortárs operát néhol komolyan, néhol kifigurázva, néhol kellemesen, néhol pedig ideget próbálóan játszó négy tagú miniegyüttes is beszáll a két test-játékos estjébe, olykor még kellemes happening-hangulatot is kölcsönözve ezáltal a színpadon történteknek.

Ahogy igyekszik eggyé állni az előadás, úgy maradnak kérdések is, hogy most akkor vajon Valmont és Merteuil játékát láthattuk-e, vagy két szalon-színész mesterkélten provokatív műsorát, vagy egy férfi és egy nő szabadság- és szabadulásvágytól már-már reménytelenül átitatott küzdelmét? Hogy most a fehér pingpong labdák szemgolyók, vagy „örök anyag”-bogyók, vagy csak kitörni akaró gócok? De még ha nem is mindig konkrétak a színpadon történtek, érdemes picit elmorfondírozni azon, hogy mennyire vagyunk szabadok. Hogy bár ma már nincs annyira kimondva, hogy a nemiség ördögtől való, bűnös dolog, a szokásaink mennyire őrzik ezt a magatartást. Ha viszont ez határozza meg a viselkedésünket, akkor mennyire lehetünk szabadok, mennyire lehetünk mi - mi?

Annyira, hogy lassan a felszabadulás egyenlő lesz a halállal, mert nem lesz minek megszületnie.