Érdekes intró előzi meg mindezt. Végvári Tamás mint David Attenborough földi helytartója szólal meg a hangszóróból, és rövid ismeretterjesztő blokkban meséli el - a művészek koridéző sámántáncát és némi füstölőt segítségül hívva - a taps kialakulásának őskori történetét. Majd mindenki egy háló alá kerülve átlényegül, és időugrással megismerkedik az operaházi csata és a Vígszínház ostroma hiteles történetével. Az előadás ugyanis valamikor a közeli jövőben játszódik, amikor már senki nem jár színházba. Az elhangzó kerettörténet szerint a nézők elszoktak a színháztól, hozzászoktak a mozi kötetlenebb légköréhez és a tévé előtti, némileg szabadabb viselkedéshez. Ez nem maradt konfliktusok nélkül: a színészek vitába szálltak a nézőkkel, az előadások megszakadtak. A kormány három éve bezáratta az összes színházat, de úgy tűnik, megérett az idő az óvatos nyitás számára. Így jön létre a diplomás nézőképzéssel foglalkozó Nézőművészeti Főiskola, amelynek az elvégzésével járó diploma igazolja, hogy megszerzője alkalmas a rá váró fokozott pszichikai és fizikai terhelés elviselésére.

Mi vagyunk a növendékek, Mucsi és Scherer a tanárok, Katona pedig a tanársegéd. Ebből először is két óra felhőtlen mulatság ered, a három ember ugyanis úgy belakja a színpadot, mintha legalább húszan tartózkodnának rajta. Gátlástalan, ám fegyelmezett és pontos jellem- és helyzetkomédia. Kiválóan térképezi fel és gúnyolja ki a tanári attitűdök kliséit, fantasztikus érzékkel teszi nevetségessé a színház, a befogadás köré szőtt közhelyes gondolkodás frázisait. Tudományt generál a tudománytalanból, kultuszt varázsol a semmiből, össze nem illő dolgokat próbál összehangolni, megkísérli megvalósítani a lehetetlent, majd amikor rájön, hogy ez sehová sem vezet, még fékevesztettebben tombol.

A valódi feszültség, amely az előadás felénél kezd érezhetően vibrálni, a két tanár eltérő kultúrafelfogásából és jellemkülönbségéből származik. Az attitűdbeli különbségek természetesen már az elején szembeszökőek: Szagolnyák egy elfeledett, megkeseredett, ám megfellebbezhetetlen ítéletet alkotó, önmagát A Legnagyobb Művésznek tartó színész manírjait és vonásait viseli magán, ruházata is a Hagyománynak áldoz szürke, jellegtelen öltönyével, nem a mában él, szemlélete beszűkült, színészként - bár főszerepeket játszott nagy színházakban - nulla. Vancsók tanár úr személyisége - nem meglepő - ennek ellentéte: modernebb, lazább a világos sportzakójában és kitűrt, kék ingében, ő vidámabb, felszabadultabb húrokat penget, aki kezdetben megadja magát és élénken paríroz a "tisztelt tanár úrnak", ám a végén ő veszi át a hatalmat. Habosítja a semmit, elméleteket, embertelen készülékeket gyárt mérendő mérhetetlen tulajdonságokat, bizonyítandó a bizonyíthatatlant. A látvány, a külsőségek embere, aki színészetben, bár tehetséges - a Macbeth-monológot legalábbis lenyűgözően adja elő -, csak a Büdösbogár szerepéig vitte, de kibontakozni csak a marketing területén képes. Az előbbi a magas, artisztikus kultúra diktátora, fő szempontja a KATARZISZ, és vallja mindazt a könyvtárnyi irodalmat, amit filozófusok és irodalmárok összeírtak erről. Utóbbi viszont a popkultúra zsarnoka, a hatás kedvéért mindenre képes. Amikor nincs hatás, az természetesen nem a színész hibájának, hanem a nézőének véli - ebből a horribilis tévedésből indul ki az egész iskolaötlet. Amikor úgy érzi, eljött az ideje, teljesen előtérbe furakszik, és szinte megsemmisít mindent és mindenkit akarnokságával, aki és ami az útjába kerül: majdnem megöli tanársegédjét bornírt készüléke segítségével, kollégája többször elmenekül előle, majd a túlzásba vitt zug-alkoholbeviteltől hányingerrel küszködve tér vissza, hogy a végére teljesen megsemmisüljön.

A darab negatíve utópikus azt illetően is, hogy mi vár ránk: soha semmi jóra nem vezet, ha - az archaikus társadalmak gyakorlatához visszatérve - a hatalom határozza meg a kultúrát. Hiszen abból a teljes elszemélytelenedés, a sterilizáció következik, a távoltartás a valódi lényegtől, a jó és szép kánonba foglalása és definiálása. Innen pedig egyetlen lépés az érzésektől, érzelmektől mentesség, csak a számított reakciók mechanikus előidézése, a kultúrterror - a visszatérés az őskorba.

Ez az előadás a szabad gondolkodás, véleményalkotás hírnöke, a gondolat nemességének, az egyéniség önmegvalósítása nagyszerűségének himnusza, a konvencióktól és sablonoktól való megszabadulás és a finom, elegáns ön- (és köz-) irónia szükségességének hirdetője. Az önirónia a színháznak is szól: lehet, hogy nem véletlenül váltak apatikussá és értetlenné az emberek. A három színész önmagát nem kímélő módon minden energiát befektet, és egészen fantasztikus teljesítményt nyújt: a komédiázás minden színe mellett valódi drámai pillanatokat is képesek a színpadra varázsolni, és hihetetlen átéléssel játsszák végig a két órát, belevonva a közönséget, sőt állandó kapcsolatot tartva velük, némi improvizáció segítségével.

Igazából felemelő érzés a Nézőművészeti Főiskola hallgatójának-nézőjének lenni. Kötelező darab, kinevetjük magunkat, amíg nézzük. Szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt.