Karel Čapeknek a Földet eluraló beszélő gyíkokról szóló abszurd története (amit elolvashatnak a MEK jóvoltából itt) önmagában kiváló szórakozás, azonban a Stúdió K előadásában több válik belőle: valódi színház. Lajos Sándor stúdiószínházi változata csak névleg tudományos fantasztikum, valójában rendkívüli igénnyel végiggondolt, alaposan építkező, problémaérzékeny műegész, amely _odabent_ (a színházban) reflektál az _odakintre_ (arra, ami a színházon kívül van). Mégpedig úgy, hogy Vantochból Kovács János lett, a bulvárlapok magyarul szólnak, a szereplők pedig többnyire ismert popkulturális ikonok nevét viselik. Géczi Zoltán pedig mindehhez megfelelő formát talált: egylábú asztalok és székek, amelyeket csak a szereplők tartanak, nélkülük tökéletesen funkciótlanok lennének. Ez a kvázi fregolidíszlet egyrészt hihetetlenül mobil: ha kell, hajóorrot, ha kell, sajtótájékoztatói pulpitust, ha kell, tévéműsor-díszletasztalt, ha kell, kocsmapultot formáznak, másrészt egy állandó instabilitást kölcsönöz az egész térnek, a szereplőknek állandóan tartaniuk kell az eszközöket. Ám mindezzel együtt lenyűgöző, hogy szinte kivétel nélkül minden egyes elemhez adódott valami ötlet: nincsenek _csak dramaturgiai_ funkciójú, áthidaló kényszerjelenetek; mintha a társulatnak minden egyes figurával, minden egyes mondattal komoly, meghatározható viszonya lenne, ami meglehetősen üdítő jelenség.
A létrejött sajátos atmoszférát (a fizikai közeg létrehozása csapatmunka eredménye: Érsek-Obádovics Mercédesz, Opra-Szabó Zsófia, Lisztopád Krisztina, Valkó Gyula felelős a látványért, Fodor Gergely pedig a fénytechnikáért) egy kéttagú zenekar egészíti ki: Szakál László és Szakál Tamás zongora-, illetve hegedűjátéka hol főcímzenét szolgáltat, hol közismert táncdal- vagy operettdallamokat idéz meg, és a fel-felcsendülő musical-betétszámokat kíséri. Mert a széles műfaji skálán még ez is akad: a rendező a formai egységet a változatos zsánerelemekkel teremti meg. A valóban létrejövő feszességet pedig az eredményezi, hogy a színészek véres komolysággal, egyúttal állandó önreflexióval állítják elő a különböző karaktereket.
Bár a harmincnégy jelenet közötti váltások éppenhogy lélegzetvételnyi időt adnak a színészeknek az átváltozásra (átöltözésre), mégis mindegyik alak kidolgozott és pontos; a jellemek ugyan karikatúrák, mégis sokfélét vegyítenek (tehát nincs konkrétan másolt figura). Hannus Zoltán vén tengeri medvéje, Ollé Erik érzékeny állatkertigazgatója, Varga Balázs magyar tévériportere, Cseh Judit tankszerű talkshow-háziasszonya, Rusznák Adrienn filmsztár-wannabe affektáló hülyepicsája, Molnár Gusztáv rezignáltan átöltöző tudósítói, illetve szenvedő szalamandrája, Lovas Dániel beszélni tanuló szalamandrája vagy Géczi Zoltán első felvonás végi rövid monológja azok, amiket elsőre megemlítenék, mint kiemelkedő maradandó pillanatok - elsőrangú összmunka képét teremti meg _mind a hatvan szereppel_ a társulat ezen a kis helyen, amit csak azért említünk meg, mert ha az előadás híre elterjed - s ez minden bizonnyal így lesz -, az alacsony befogadóképesség miatt bizonyosan jó ideig nem lehet majd rá jegyet szerezni.
Mert a Harc a szalamandrákkal olyan alapélményeket fogalmaz meg, amelyekkel nap mint nap szembe kell néznünk: az értékből pénzt, a tudásból hatalmat hajszolunk, nem vesszük észre, hogy kommunikációnk elégtelen, prekoncepcióink nem működnek, vagy ha mégis, akkor azok mások által működtetettek. Ezzel kacérkodik sokat az előadás: egy képtelen figurahalmot, abszurd karakter- és mintaegyveleget hoz létre, amely mindvégig a létezőre épül. A szalamandra puszta ikon, azon irracionálisan követhetetlen és következetlen dolgaink jelképe, amiket élet, együttélés, gondolkodás címszó alatt művelünk. Szalamandrát már nem kell gyártanunk, kész van. Az előadás nagyon bölcsen elvágja a történetet, és nem teljesíti be a végzetet. Nagyjából itt tartunk most.
2009. július 10.: Amerikai kutatók új szalamandrafajt találtak az Appalache-hegységben. Az aprócska állat annyi mindenben különbözik a többi szalamandrafajtól, hogy új nemzetségbe sorolták. [Index.hu]
