A kétfelé szaladó függöny mögött megnyílik egy tér, amelyben mindenütt van valami padlótól a mennyezetig (márpedig a Nemzeti Táncszínház előadótere fölfelé mindenképpen tágas), a játéktér hátsó traktusában egy hatalmas, kissé megdöntött fémkör, kétoldalt bordószín stilizált létrák futnak fel, fények és füstölő, a fémkörben valami, amiről Törőcsik Mari hangja elmondja, hogy a lüke vére az, Matyi, aki el van kicsit billenve, a libákat tanítja táncolni, és valaminek az öleléséből valóban kiugrik egy fiatal libalány, majd a táncórából is azonnal kapunk ízelítőt. Hát, a Lúdas Matyi ez, csak angolul, fedezzük fel nagyon hamar, és ennél nagyobb intellektuális élményben nem is lesz részünk a továbbiakban. Azonban a szórólap ebben a tekintetben is megnyugtató, mert előre jelzi, hogy itt most szórakozás és ennek megfelelően szórakoztatás folyik, amit „pozitív elvonatkoztatással” érdemes szemlélni, engedjük el magunkat bátran, ám nagyon sok elvonatkoztatnivalót a Revans nem ad, és abban a tekintetben is bizonytalanságban maradunk, hogy e kevéske közül melyek a „pozitívak”. Jól csináljuk egyáltalán, amikor az előadás során azt vesszük észre magunkon, hogy ez a Lúdas Matyi egy grammal sem jobb ennél a Döbröginél, hiszen elsőre négyen, majd talán kilencen, s végül tizenhatan verik össze a földön teátrálisan könyörületért esdeklő testépítő potesztátot, ami persze rendkívül látványos és hatásos (a második verés a kötelekkel elképesztő összecsiszoltságot és ütemérzéket feltételez, valódi bravúr), és amit nagyon is exponál a jelenet - de akkor most arról van szó, hogy itt mindenki aljas? Nem, ez nem tűnik elég pozitívnak. Vagy az „pozitív”, hogy Döbrögi emberei, akik vörös-feketéjükkel hol tűzoltónak, sötétszürke egyenöltönyeikben FBI-osoknak vagy MIB-eknek néznek ki, éppen úgy vesztik el egyéniségüket, de még a nemek sem különülnek el öltözetükben, ahogy az előadás végén Lúdas Matyi baráti társasága is egyen-fehér magyaros gúnyában tömörül? Ez sem nagyon tűnik „pozitívnak”. Talán mégiscsak az lesz a „pozitív”, ha egyáltalán nem vonatkoztatunk el, hanem csak nézzük és élvezzük a „míves kavalkádot”, hallgatjuk a seregnyi zenei stílust, amire ha nem is egyforma képességgel, de egyformán érzékletesen mozognak a jelenetek résztvevői, és elfelejtjük Lúdas Matyit, aki egymaga járt túl a Hatalom eszén (egyébként sem Lúdas Matyi a darab címe), és nem ütközünk meg azon, hogy egy felnőtt férfi egy libával él, ahogy azon se, hogy teljesen érthetetlen, miért nem viszi már az első Döbrögi-verés után magával azt a libát a laza nemtörődömséggel képességesen mozgó és velejéig hiteltelen főhős, valamint nem kérdezünk rá magunkban, hogy mi a tosz az a nagy körszerkezet, vagy hogy voltaképpen kin is vesz revansot a magyar paraszt, és csak az ötleteket figyeljük, hogyan épül emberekből épület, hogyan tudnak tizenhatan olyan briliáns ritmusos együttlétben táncolni zene - és az ütemet tánc közben levezénylő karvezető - nélkül, hogy közben még az ütemet is képesek egyre fokozni, és közben együtt megtartani, hogyan emelget a legkülönfélébb módokon a negatív hős lányokat, asszonyokat, férfiakat, de még talán a libalányt is maga köré penderítené, ha nem figyelné asszonya, jazz-revüt nézhetünk, majd simát is, magyaros odaverőset, majd piaci kipakolósat, és közben ebben a sok-sok előadóval, ötlettel, látványossággal és hangos zenével bármiféle gondolat számára messze túltelített érzékiségbe engedjük magunkat belefolyni gond- és gondolattalanul. Nincsen veszély, csiga.

Annak a felfogásnak, amely szerint korunkra a művészet kimúlt, ikonikus példája egy szobrász, aki a tengerparton talált nagyobb köveket több hónapig egyenként csiszolgatta, és végül, tengernyi belefektetett energiával létrehozta Kavicshalom című munkáját, amely éppen úgy nézett ki, mint egy kavicshalom. Román Sándor még tovább ment, nem csupán köveket gyűjtött a Hortobágyon, és azokat egyenként kellemesen gömbölyded kavicsokká csiszolta le, de még ki is színezte mindahányat különféle színekkel, befújta valami bódító parfümmel, kissé fel is melegítette, hogy kellemes érintés legyen a kéznek, majd azokat szépen egymásra sorjázta, gondosan egymásra rendezgette. Azonban mindez a rengeteg munka és törődés nem változtathat azon, hogy műve Kavicshalom, amelyet lehet festegetni és különféle geometrikus formákba rakni, attól a kavics kavics marad, és kavicsokból egymásra pakolással semmi mást nem lehet létrehozni, mint kavicshalmot, amit elnevezhetünk bár Lúdas Matyinak vagy éppen Revansnak, attól az még csak egy színes kavicsrakás, amelyben minden színezőanyag alatt voltaképpen semmi más nincs, mint szürke ásványok garmadája. Egy ilyen kavicsdomb szép látvány, meg-meg lehet nézni egy-egy jó formájú darabját, talán még kacsázni is lehet vele, vagy bríllírozva tiki-takizni, vagy zsonglőrként dobálni őket tízesével, ami a legkevésbé sem negatív élmény, azonban kövekből házat is lehet építeni vagy akár még színházat, és ezek azért vitán felül pozitív dolgok. És azután el lehet gondolkozni, hogy abban a színházban az élmény mennyiben legyen csupán érzéki kavalkád, vagy mégis csak kell belé némi összeszedett gondolat mind az alkotók, mind a befogadók részéről.

Román Sándor ma, egy 2011-es fagydagasztó estén úgy döntött, hogy érzéki élményeket kapunk, és sokszín-szürkeséget: egy színes kavicshalmot a Vár kövei között.