7óra7

Így lett a csokapik
7óra7: (2/10)
Közösség: (8/10)

Így lett a csokapik

2011. 02. 08. | 7óra7

És nem lett színházi előadás, bár a helyszín (ti. színházépület) megtévesztő, mi tagadás. Szalma Dorotty azonban olyan fényűzően hinti egymásra a rendszeridegen elemeket, hogy az már-már tényleg úgy fest, mintha lenne valami, de ha megbökjük, olyan kedélyesen pukkan szét, mint egy kósza szappanbuborék. A horizontálisan kettéosztott díszletről (ami egyébként elemeiben teljesen passzolna egy Stuart Máriához) kiderül, hogy csak azért van, hogy legyen (hierarchiaviszonyok ábrázolására már a tankönyvek is csak módjával ajánlják), a börtönként funkcionáló kockaakvárium csak a szelet csapja (mert forog az rendületlen, ha kell, ha nem, és az sem világos, hogy kinek van bejárása oda és kinek nem, és hogy mikor szimbolikus, mikor sem), az operaénekes csupán jelentőségteljes, élő hangaláfestés, a kreált mozdulatok a végtelenből jönnek, és oda is tartanak, nem úgy, mint a különféle viszonyok, amik az egyből indulnak, és ott is fulladnak le.

Nem kevesebb, mint három perc alatt tud az előadás a mély érdektelenség állapotába jutni főként azzal, hogy Schiller szövegeit kosztümös, beszélő bábuk szájába adja, elfeledkezve arról a néhány emberről, aki a nézőtéren ülve nem tudja betéve, hogy ki-kicsoda a darabban, és így nincs meggyőződve arról, hogy ő érdekelt a szövegtenger értelmezésében. Ám a rendező egységes nyájjá tereli össze nézőit azzal, hogy akik tudják a cselekményvázat, azok is csodálkozva figyelik a két szellem megjelenését, akik valami ad hoc ötlettől vezéreltetve beszélnek bele az előadásba, és csak a második felvonásban fedik fel magukat, lerántva a leplet a talányról: a királynők lettek emígyen lekettőzve (ennek okozati felfejtése súlyos blődségekhez vezetne, fogjuk rá, hogy formalizmus). Titokban tartani szereplőket persze lehet, csakhogy itt pusztán el lettek feledve, és nem is elsősorban ők, hanem inkább mi.

Stuart Mária - Dobó Kata

Mi, akiknek végig kell nézni, hogy annyi fekete és vörös szín között, annyi szép kosztümben, annyi szép szót elmondva egy megveszekedett színpadi gesztus nem érkezik arra vonatkozólag, hogy nem egy tévéfilmfelvétel főpróbáját, hanem színházi előadást látunk, és esetleg bármi közünk lehet ehhez az egészhez. Puffogó nagyurak hódolnak lányregényes királynőknek, miközben gőzünk sincs arról, hogy miért kéne elfogadnunk azt az alapállást, hogy itt két nagyformátumú személyiség összecsapásáról van szó, ugyanis egy megveszekedett formátumba nem botlunk ezen idő alatt. Dobó Kata Stuart Máriája egyszer olyan, mint egy megelevenedett Sissy-portré, másszor meg mint a megkerült Totót keblére szorító Dorothy (ez úgy van jelezve, hogy a kocka körül örömtől ittasan cirkulál a friss levegőtől éterien boldognak mutatkozva), Kovács Edit Erzsébet királynője pedig, ha épp nem egy emeleti kalitkából instruál, akkor úgy tűnik, mintha belül tényleg történne vele valami, és a viszály női nemi vonulatát is meg tudja pedzegetni, de ez is csak kísérlet marad - bár nem őrajta múlik. Minden egyéb további szerep is csupán jelzet, róluk nagyrészt semmit nem tudunk meg, csak hogy álnok, vagy szerelmes, ekkor vagy álnokul néznek vagy szerelmesen, de a színészek mentségére legyen mondva, egy szappanbuborékban tényleg nehéz meló a szerepformálás.

Stuart Mária

Ez a színháznak beállított, megkreált álművészi színpadi eszközdömping csupán elitkultúrának álcázott szappanopera-habcsók, ami inkább szeretne egy Danielle Steel-regény lenni, mint egy Schiller-dráma, csak azt ciki színpadon bemutatni. (Még.) Pedig akkor legalább Schiller megúszta volna a dolgot.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr918004857

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.