A történet sémája sok helyről ismerős lehet. A szerelmesek azt hiszik, hogy a zord és érzéketlen szülők máshoz akarják őket adni, holott éppen a szerelmesükhöz, csak sokáig senki sem tudja, hogy ki ő igazából. (Érdekes, hogy a színházban alig két hónapja bemutatott Liliomfiban ugyanez az alaphelyzet, ami így nagyon is ismerős lehet Kálóczy Orsolyának és Mihály Péternek, igaz, itt nem egymással alkotnak egy párt.) A megkeveredett szálakat azonban valakinek ki kell bogozni, ez a valaki pedig nem más, mint Scapin. Fegyvere a találékonyságán kívül istenadta pszichológiai érzéke, ami pontosan megsúgja neki, kinek mi a gyenge pontja, hogy kell szólni hozzá, hogy vonakodó vagy éppen kezes bárányként, de pontosan azt tegye, amit várnak tőle. A zord atyák meg is kapják a magukét, jó néhány arannyal szegényebben kerülnek ki a Scapinnel folytatott intellektuális párbajból – még ha ők nem is tudják, hogy annak voltak részesei. Kiderül azonban, hogy csak csatát vesztettek, nem háborút, az áldozat pedig éppen Scapin lesz, akit bosszúból verőlegényekkel veretnek agyon. Az előadás végén mindenki örvendezik: a szerelmesek annak, hogy végre szabadon szerethetik egymást, az apák annak, hogy gyermekeik előnyös házasságot kötnek. Scapin viszont hű barátja karjaiban meghal, a színpad mögötti részt takaró, a tengerparti város látványát megidézni hivatott lepel lehullik, lecsupaszítva a mögötte megbújó rideg tartószerkezetet, a könnyed vígjáték drámai véget ér. Naszlady Éva rendezésében az előadás 90 százalékát uraló jókedv és nevetés végül (talán túl) váratlan élességgel csap át önmaga ellentettjébe (már ami Scapint illeti, hiszen a többiek az ő tragédiájáról tudomást sem véve örvendeznek), de ez a zárlat az, ami a maga meghökkentő hirtelenségével olyan kérdéseket vethet fel a nézőben, hogy vajon hogy is állunk bűn és büntetés viszonyával? Az kapja-e, aki megérdemelte, és vajon tényleg ezt érdemelte-e?

Urházy Gábor László a címszerepben korántsem harsány, inkább visszafogott, az intellektusával élni tudó és akaró, embertársai kiszámíthatóságán szívesen ironizáló Scapin. Bellus Attila (Szilveszter) a zárójelenetben szépen mutatja meg barátságuk felszín alatti rétegét is. Kálóczi Orsolya – ezúttal öntudatos Jacintaként - most már a harmadik szereppel bizonyítja, hogy jó választás volt a társulathoz szerződtetni. A két szerelmes pár másik három tagja (Sztankay Orsolya, Barsi Márton és Mihály Péter) is jó teljesítményt nyújt, talán csak Zerbinette-nél érezni úgy, hogy elég lenne egy kicsit kevesebb is a kacagásból. Andics Tibor és Bálint Péter egymástól eltérő módon, de mindketten kiforrott játékkal mutatják meg az atyák korlátoltságát és nevetséges kisstílűségét.

A színház az előadáshoz kapcsolódóan beavató színházi programot tervez középiskolásoknak Scapin, a spanom! címmel. A Facebookon is népszerűsített kezdeményezés remélhetőleg eljut a gyerekekhez, mert a ki kit ver át, ki hogyan és mekkorát üt vissza, hol a határ élelmesség és becstelenség között kérdéseket biztosan nem éreznék holt tananyagnak.