A megvalósítást már sokkal kevésbé érheti a dicséret szava. Blaskó egy kiállítóteremben játszatja le a visszaemlékezést, a már idős Lilly unokájával együtt, a régi Eger fotóit (Pilisy Elemér nagyszerű gyűjteményét teszi háttérré Székely László díszlettervező) nézegetve idéződik fel a zsidótörvények meghozásának időszaka, 1944 márciusa. Lily rokonaitól tér haza Egerbe, néhány nappal az esküvője előtt, ám mielőtt ez bekövetkezhetne, vagyonelkobzás, utazás – irány a munkatábor, majd elszakadnak egymástól a családtagok. A "mai" Lilly (Saárossy Kinga) a színpad bal elején ül, nekidőlve a falnak, és monoton szomorúsággal búgja a mondatokat, néha bele is élve magát mindabba, amit középen a múlt alakjai (Lili szerepében Mészáros Sára, a családtagok és rokonok szerepében Nádasy Erika, Szabó Emília, Tunyogi Péter, Farkas Vera, a reménybeli férj, Gyuri szerepében Lisztóczki Péter, szomszédok, kápók és őrök szerepében pedig Dimanopulu Afrodité, Balogh András, Várhelyi Dénes és Ivády Erika) megjelenítenek.
És tényleg csak ők, ugyanis kellékeket nem használnak, azokat Karsai János pantomimmozgása helyettesíti, ami még nem lenne zavaró, csakhogy a cselekvések egy része is pantomim, de nem világos, hogy ami nem az, az miért nem az. Nem igazán áll össze formailag, hogy egyszer még a szőlőszemeket is "eljátsszák" a színészek, máskor viszont teljesen stilizáltba váltva csak előrenézve mondják a szöveget, ismét máskor egy-egy konkrét szituáció a maga teljes reális voltában el van játszva. Hogy a formai zavar teljes, az abból érzékelhető elsőként, hogy amikor az apa olvassa a _csak szimbolikusan létező, eljátszott_ újságot, amikor szöveget idéz belőle, _jár a szeme_. _Eljátssza, hogy olvas._
Csakhogy ez nem egyedi jelenség, itt minden _el van játszva_. Nem történik, mert nem történhet meg a tragédia, mintha mindösszesen egyetlen nagy, kollektív szomorúság köré lenne szervezve a produkció, aminek az a célja, hogy konstans módon és gesztusszerűen sajnáljuk a _szép és jó_ Lilit, amiért ketté lett törve az élete _rossz és gonosz_ emberek által. Csakhogy éppen a teljesen statikus rendszernek köszönhetően minden alak séma, nincs fejlődés, nincs előrejutás, nincs fokozódás, nincs katarzis, kizárólag a szavak, a történet szintjén. Az a kép például, amelyben a kápó négy órán keresztüli feltartott kézzel térdeplésre kényszeríti a négy nőt, akik végül, hogy tartsák egymásban a lelket, a Szózatot, majd a Himnuszt kezdik énekelni, megkapó. De az ilyen és ehhez hasonló képek nem képeznek láncot, külön-külön állnak, sem nem stilizáltak, sem nem reálisak. A szereplőknek egyetlen tulajdonságuk van, amit nem tudnak kibontani, a több szerepet játszó színészek nem tudnak különböző arcokat adni a különböző alakoknak. A Látogatók című előadás a tiszteletre méltó vállalás ellenére mindössze egy esetleges történetet mesél el, amivel mindössze egy látogató, és nem kiállító lesz egy olyan esemény múzeumában, ami remélhetőleg soha többé nem következik be.