A Szegedi Nemzeti Színház előadása e tekintetben leginkább felemás eredményt mutat. Kolos István rendezése az első fölvonásban semmiféle apropóját nem mutatja e díszletnek, sőt. A fellépők játékstílusa mintha kiáltozna azért, hogy "hagyományos" díszlet vegye körül őket: roppant egysíkúan és unalmasan zajlik a szereplők bemutatása, a konfliktus kibontása, a helyzet felfestése. Mintha Kárpáti Enikő jelmezei is valamiféle fontolva haladó produkcióhoz készültek volna - pedig sejtjük, hogy itt a stilizált díszlet és a – sokszorosan idézőjelbe teendő – "korabeli", vagyis a 16. századot idéző jelmez, illetve a mediterrán zenei részletek együtthatása lenne a szerkezet működtetője. Csakhogy a szerkezet nem akar működni, a – flyer szerint dramaturg nélkül készült (Ruttkay Zsófia neve nem szerepel a kinyomtatott színlapon, sőt az sincs föltüntetve, hogy Nádasdy Ádám fordításában hangzik el a darab) – előadás szimplán történetet mesél, jelenetről jelenetre csordogál a sztori, Kata pedig menetrendszerűen kiabál, mintha Danis Lídia egy hardcore módon dühös korai Pécsi Ildikó-epigon lenne, tárgyakat vagdal az emberekhez, és ordít, és nagyjából tizenöt perc alatt megutáljuk őt is, meg az egész történetet, tessék engem békén hagyni a kiabálással, a rosszul előadott szóviccekkel, hagyjuk, ez bizony nem fog menni.

De érkezik a második rész, amely Kata "átnevelésének" folyamatát meséli el, amelyben Petruchio igenis megmutatja, ki az úr a háznál. S itt jön egy színházi ötlet – Petruchio háza népének egzecéroztatása jópofa mozgásokkal van megoldva, nem hamis, nem gáz, hanem felvállaltan színház, látványos vurstlikomédia – hirtelen működni kezdenek a vaudeville-fehérre mázolt pofázmányok. Ahogyan működni kezd az előadás is – Lazók Mátyás (a hiperaktív Grumio) és Borovics Tamás (a magabiztos Petruchio) remekül tartják a kezükben az irányítást, pattognak a párbeszédek, a jelzések, s Kata pózai is hirtelen kontextusba kerülnek, nem manírként és modorként halmozódnak, hanem reakciók alapjaivá válnak. Ez a jelenet berúgja az előadás motorját, amely így már üzemképesen kitart az előadás végéig, ahol is Danis Lídia egyetlen, szinte pimasz szembekacsintásával visszamenőleg _általánosítja_ az előadást. Kár, hogy ezen gesztusokból kevés van – talán a példás érthetőséggel beszélő Székhelyi Józsefnek (Baptista) van egy ugyanilyen megmozdulása, szigetszerűen az első felvonásban, mert ezzel együtt máris sokkal érdekesebb Lucentio (Barnák László) és Tranio (Pataki Ferenc) szerepcsere-játéka, illetve Bianca (Erdélyi Tímea) nem-is-annyira-szerény-és-szende-kislány volta is.

Kár, hogy csupán az előadás második fele szerethető, mert csak akkorra válik indokolhatóvá a szereplők és a forma egyszerű, egydimenziós volta. De egyszer csak szerethető lesz, és jobb későn, mint soha – végül is a makrancos Kata története esetében ez is méltányolható tanulság.