Ebben az előadásban egy magányos nő (Koncz Andrea) szeretne egy szerető társat maga mellé, akitől mindent megkap, amit és ahogy akar, és ahogy azt magának elképzelte. Liselotte felett eljárt az idő: a gimnázium után ápolónőnek ment, és miután elvégezte, tizenöt éven keresztül ápolt egy idős asszonyt, aki később hálája jeléül és Liselotte végkielégítéseként ráhagyta a nőre az otthonát. Liselotte így tehát tisztességesen meg lett fizetve a tizenöt év munkájáért, de úgy tűnik, az idős asszonynak az ápolására szánt időt semmi nem hozhatja vissza számára. Ebben az időben az egyetlen szórakozását a fodrász jelentette, szigorúan havi egy alkalommal, amikor is folyamatosan azokat a történeteket hallgatta az egyik gimnáziumi osztálytársa feleségétől, hogy mennyire boldog házaséletet élnek. Ez a nő viszont meghalt, így Liselotte úgy dönt, hogy a történetek hatására, továbbá a boldog társasélet reményében elhívja ezt a bizonyos gimnáziumi osztálytársát (Fekete Zsolt játssza az összes férfiszerepet), és megpróbálja elcsábítani.

Nagy megdöbbenésére a férfi még mindig nem heverte ki a felesége halálát, és meglehetősen flegma ember vált belőle, aki kifejezetten deviáns étkezési szokásokkal rendelkezik. Pedig Liselotte megfőzi számára a kedvenc ételeit, amikből ő maga egy falatot sem képes enni, de ennek ellenére mindent elkövet, hogy a kifejezetten nehéz esetnek mondható párjelöltet magához láncolja. Végül sikerrel járna, ha a férfi nem halna meg ott helyben egy torkán akadt halszálkától.

Ez az eset nagyon megviseli a nőt, de a remény, hogy egyszer boldog lesz, sokkal erősebben él benne, ezért felad egy házassági hirdetést. A jelölt, aki ellátogat hozzá, halmozottan frusztrált illető, aki nem kevésbé erős elfojtásainak köszönhetően kezelhetetlennek és párkapcsolatra alkalmatlannak bizonyul, de Lisolette-nek sikerül megmentenie a helyzetet, és ez a kapcsolat – bár a minőségére vonatkozóan nagyon kérdésesen – is működne, ha a jelölt nem kapna szívinfarktust, amikor a nő kigombolja az ingjének gombjait. Ezt az esetet követi még egy kétbalkezes vízvezetékszerelő, majd utána a boldogság reményének egyre jobban szertefoszló mivolta késztette kétségbeesésből kiindulva egy utcáról összeszedett csöves - ők szintén meghalnak - végül pedig egy suttyó digó, aki a romjaiban levő Liselottét elveszi feleségül.

Az egész előadás a boldogságot kereső, de soha meg nem találó középkorú nőt és a „tipikus férfiakat” szándékozik bemutatni - egyoldalúan pszichologizálva. A férfitípusok talán – női szemmel nézve – tényleg találóak, mégis: nagyon felületesek. Jöttek, sorra bebizonyítoták, hogy „hibásak” és alkalmatlanok bárminemű érzelmi és szellemi kapcsolatra, majd nem sokkal később sorra kimúlnak - az egyszerűség kedvéért, mert így azonnal jöhet utánuk egy másik „tipikus férfi”. Az előadás folyamán a nő nézőpontjából szemlélhetjük az eseményeket, konzekvensen érthetjük meg, hogy mire vágyik, és lehetünk tanúi annak, hogy ezt egyáltalán nem kapja meg. Ezzel egyetemben a jelöltek közötti szünetekben uralkodó mély csöndben átérezhetjük a fájdalmat és a kétségbeesést. Megérthetjük, hogy ő, mint nő, mire vágyik a legjobban. Ez a darab arról szól, amit a „tipikus férfi” - pont a tipikussága által generált korlátok miatt - nem érthet meg. Na de a valóságban, ha mi, férfiak produkálunk is ilyen típusjegyeket, nagyon sokan közülünk nem vagyunk ilyen mértékben tipikusak, mint amilyennek látszunk, pontosan ugyanúgy, ahogy a nőtípusok vágyai sem minden tekintetben tipikusan ugyanazok, annak ellenére sem, hogy vannak átfedések közöttük.

Az előadás humoros, de többet is ad: tanulhatunk belőle néhány dolgot egymásról, és – főként - alkalmas arra, hogy az ember kérdéseket fogalmazzon meg. Csak kellő nyomaték nélkül: a felületesség és az egyoldalúság miatt, ahhoz ez kevés.