A monológ igen megkapó, Kovács Annamária plasztikusan formálja meg a lány karakterét. Naivitása egyszerre mosolyogtató és elszomorító. Bájos, kedves, mégis végtelenül szomorú és reménnyel teli. A monológ drámaisága abban mutatkozik meg leginkább, hogy vajon meg fogja-e találni, sőt egyáltalán vajon megtalálhatja-e az igazi szeretetet és szerelmet egy olyan ember, mint ő. A lány nem veszi észre, hogy kihasználják – a festő, akiért epekedik, csak a vagyona miatt van vele. Viszont a férfit, akihez hozzá akarják adni, nem szereti. A remény persze még él benne, hogy majd szeretni fogja, és talán ő lesz a megmentője, aki kihúzza ebből a fájó egyedüllétből. A zárásban ismét felcsendül a kezdő monológ, nem adva feloldozást a probléma alól.
