A Szabad-ötletek jegyzéke egy gigantikus asszociációs folyam, amelyben József Attila minden egyes gondolatát mindenféle formai és tartalmi követelmény és korlát nélkül égette papírra, melynek olvasása során kénytelenek vagyunk megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy egy költő is ugyanolyan trágár és kegyetlen dolgokat gondol magában, mint teszi azt bármelyikünk. Azonban leírva ez az indulattól és kétségbeeséstől néhol ólomnehéz, néhol meg üdítően habkönnyű szóáradat a maga látszólagos rendszertelenségével egy egészen más dimenzióban alkot egészet, az Ember dimenziójában.
A bevezető finom hangvételű történetmeséléssel és minden agitációtól mentes, bölcs filozofálgatással kezdődik, ami még teljes egészében Jordán Tamás, a szerény, olykor szerethetően esetlen, minden póz és manír nélküli sokat megélt színész rendhagyó fellépése. Megtudjuk hogy miért játssza ugyanolyan lelkesen húsz év után is darabját, és miért választotta az adott formát, ugyanis kezdetben fülhallgatóval, most pedig hangfalon keresztül fog történni az aktus, hogy a suttogás, vagy a fojtott indulat ne csak az első sorban hallatszódjék. Ezután minden elsötétül, és mire újra világos lesz egy minden egyes porcikájában, minden hangfoszlányában, minden atomjában új valaki áll előttünk, de nem Jordán Tamás vagy József Attila. Ez egy szabályos megidézés, ha úgy tetszik valóságos szellemidézés, ahol a leghalványabb túlzás nélkül a mi lényünk kerül megidézésre, melynek során valóban elválik a szellem a palacktól.
Ebből következően ez az előadás mindenkiben máshogy kezd el élni, mást hoz felszínre: van akit megtisztít ez az arcátlanul explicit, és kegyetlen mélységekből előtörő őszinteség, van aki megigézve nézi, hogy mi a fene kezd el benne olyan nyughatatlanul motoszkálni, és van aki hagyja magát sodorni az asszociációk árjával, hogy néhányszor feleszmélve rádöbbenjen erre-arra, hogy a következő pillanatban már ismét lebegve engedje magát robogni az árral.
Pontosan az ilyen előadásokat felesleges "darabokra szedni", mert úgy jók ahogy vannak, de nem hunyhatunk szemet azon jelenség felett, ahogy az előadás közepén az a Jordán Tamás, aki túl a hatvanon is egy harminc éves ifjút játszott, hirtelen belebújik a pubertás korú költő bőrébe, és ekkor egycsapásra kisimulnak a hatvan éves ráncok, az elfüstölt hangszálak meglágyulnak, a megtört szemek meg naivan virulnak ki, hogy elkezdjünk kételkedni az élet fekete-fehér mivoltában.
Ha lehet negatívabbat mondani az előadással kapcsolatban, az a mérsékelten frappánsan megoldott mikroport, ami olykor az inggel ütközve kellemetlenül sistergett, és azt csak remélni tudom, hogy a hangosítás nem csak az első pár sorban volt jó, de a ruhatárnál sem lehetett hallani olyan beszélgetést amely erre panaszkodott volna.
Azt hiszem, a darab erejére meggyőző válasz a végén, a felszabadító sötétben percekig döbbenten ülő közönség együtt-hallgatása, és a később felzendülő szűnni nem akaró taps, amely már egyszerre szólt színésznek és embernek egyaránt. Kétségtelenül az egyik legkülönösebb (színházi) élmény, amiben valaha is részesültem, és úgy gondolom, ez azokhoz a dolgokhoz tartozik, amelytől az ember valóban szegényebb lesz, ha nem éli át őket.
