7óra7

Ez lesz a törvény
7óra7: (10/10)
Közösség: (8/10)

Ez lesz a törvény

2011. 05. 18. | 7óra7

Alceste, ha felkötik is, a saját igazát fogja mondani, nem valami vehemens elkötelezettségből, hanem mert egyszerűen ilyen a szervezete. Pechére viszont bár környezetében mindenki nagy hódolója az igazságnak, a mondandó elejére fűzött "hadd mondjam meg őszintén..." az ő esetükben nem több puszta modoros frázisnál. E mentalitásnak mesteri példánya Oronte, aki ki is kéri Alceste véleményét egy tizenöt perc alatt írott szonettjéről. A kritika következtében pedig a bíráló rögtön egy per kellős közepén találja magát. A vád pedig nem szól másról, minthogy Oronte szonettje igenis mestermunka, és ezt ismerje el a véleményező. Mindeközben Céliméne, mint Alceste tökéletes ellenpontja, nem is annyira a háttérben ténykedik, hogy társadalmilag elismert, mindenki által tetsző életet éljen - vagyis mesteri szinten, töviről-hegyire felépítetten űzi a képmutatást. Aztán persze lebukik, de nem adja fel, olyannyira, hogy a saját gyengeségét beismerő, de azon túl is belé fülig szerelmes, újabb perbe kevert Alceste-et is elveszíti, akinek végül nem marad más, csak a számkivetettség.

A mizantróp

Zsámbéki Gábor a Katona csupasz színpadán játszatva (a kevés, ám mulatságosan és ötletesen kettős díszletért Bagossy Levente, a világításért Bányai Tamás a felelős) teszi Molière drámájának minden egyes mondatát áthallásossá (Petri György kiváló fordítását pedig tökéletesen mindennapivá). Egy olyan világ ez, amelyben az ember nem mondhatja el, amit gondol, mert egy, a véleményen felháborodott, személyeskedő sértett azonnal feljelenti, _helyreigazítást_ kérve, és pár percen belül meg is jelenik egy hivatalnok, hogy ezt tudassa az emberrel. Egy olyan világ ez, amelyben nem szükséges bizonyíték egy vádhoz, a per elindul egyetlen épkézláb érv nélkül. Olyan világ, amelyben mindenki szemet huny az igazság elhallgatása felett, amelyben mindenki szíves örömest játszik képmutatósat, és mindenki partner az ezt működtető összekacsintásban, egészen addig, amíg összekacsintásról és nem kimondott dolgokról van szó. Alceste és Céliméne afféle színházcsinálóként jelennek meg (hiszen minden itt, a színházban játszódik): a férfi mindent elkövet, hogy intézménye felnyissa az emberek szemét, a nő pedig odavonzza a jeles ál-értelmiségi ál-alternatív társaságot. De mindez csak addig történik, amíg nem sértenek érdekeket. S mivel ez megtörténik, a színháznak vége – Oronte alaposan szemügyre is veszi az épületet. A magány következik. Csendes, hideg, sötét magány.

A mizantróp - Fekete Ernő, Ónódi Eszter, Vajdai Vilmos, Kiss Eszter

A mizantróp - Tenki Réka, Kocsis Gergely Fekete Ernő Alceste minden agresszív dühkitörését őszinte és logikusan felépített felháborodással vágja a hazugok szemébe, játszi könnyedséggel felel és képviseli saját véleményét. De ott lebeg végig az önkritika is: örök kétség számára, hogy megcsalják-e, de ő így is, úgy is szerelmes. Tudja, hogy vak, de nem tud ellene tenni, ő sem képes a végletekig következetes maradni. Ónodi Eszter a tornádó esetén is a megfelelő irányba hajló Céliméne, aki tényleg minden ízlést kiszolgál és mindenkinek megfelel, de jól felépített stratégiája (hiszen valójában ő is Alceste nézeteit vallja, csak ő igyekszik trendi maradni) előbb-utóbb defektet kap. Ónodi szenvedélyesen racionális nő, aki érzelmi csábításai mögé rejti szinte megfoghatatlan szándékait. Oronte egy precízen kifigurázott, de minden mozdulatában reálisan tenyérbemászó, önkiteljesítő művész Máté Gábor részletgazdag alakításában. Egy olyan művész, aki kíváncsi a kritikára, csak éppen nem viseli el, ha nem a dicsőítéséről szól. Máté mindent megvizsgáló tekintettel teszi igazán félelmetessé ezt az egyébként teljesen középszerű és érdektelen, ergo mindig sértett embert. Persze ezzel nem rí ki a tömegből: itt mindenki az. Kocsis Gergely az igazsággal tökéletesen tisztában lévő, az elhallgatást örömmel tanuló Philinte-je, Takátsy Péter műkedvelői fényben dúskáló, gazdag selyemfiúja, Elek Ferenc a vadnyugati menő szerepében fürdő, határt nem ismerő yuppie-ja, Tenki Réka biztonságot kereső, teljesen összetört, természetes, ám csak mérsékelten öntudatos Éliante-ja, a látszólagos mizantróp szerepébe menekülő fúria, Arsinié is, aki Fullajtár Andrea alakításában éppen olyan álság-játékos, mint bárki más, csak pont az ellenkezőjét igyekszik mutatni, és Ujlaki Dénes a hatalmat megtestesítő merev, zárt és érdektelen hivatali szolgája. Egyedül Tóth Anita Alceste-et magával ragadóan féltő és hozzá ragaszkodó, elesetten és kétségbeesetten őszinte és valódi szeretetet kifejező Flipote-ja a kivétel, aki pontosan érzi a véget, és szeretne ellene tenni, csak nincs hatalmában. Szakács Györgyi jelmezei pedig tökéletesen hangsúlyozzák, hogy az egyes szereplők hogyan viszonyulnak a hatalomhoz és a korerkölcshöz (ízléstelen, ízlésesen kihívó és egyszerű ruhák sorjáznak a színpadon).

A mizantróp - Fekete Ernő

Végül pedig két vesztes van: Céliméne, aki lebukik hibátlan képmutatásával, és Alceste, aki pedig inkább elmenekül, mintsem hogy ne az igazát mondja. Marad a tündöklő középszer amely valódi vélemény nélkül, mindenkor azonosulva a rendszerrel (sőt: diktálva azt) felel meg az elvárásoknak. És bár a befejezés kicsit búsongó, az odavezető út egyenes: az igazmondásnak _itt_ helye nincs. Vagy behódolsz és _helyreigazítod a véleményedet_, vagy elmenekülsz. Ez lett a korszellem, és lassan a törvény.

Ne legyenek kétségeink: Oronte már ezt a színházat is kinézte magának.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr658002739

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása