7óra7

Vissza!
7óra7: (2/10)
Közösség: (10/10)

Vissza!

2011. 05. 24. | 7óra7

Szerencsére elég sok jó gyermek-, illetve ifjúsági előadásba ütközik az ember, hogy néha felmerül: már nem kell ezt a gondolatsort leírni, hiszen _evidens_. A Mátyás mesék, az egri Gárdonyi Géza Színház előadása (?) azonban arra figyelmeztet: még jó sokszor érdemes leírni ezt. Kiegészítve azzal, hogy a gyerekeknek játszott színház nem lehet olcsó hakniprodukció – mégpedig társadalmi érdekből nem.

A jelzett előadás ugyanis egyszerűen rossz, nincs célja, és olyan értelemben tökéletesen öncélú, hogy semmit nem akar önmaga közlésén kívül. Minden porcikáján a gyors megoldások keresése, az igénytelenség, a kapkodás, a zavar, a tisztázatlanság érződik. Már az első pillanatban gyanús a dolog: a szintetizátorokkal feljátszott butuska nyitány (zeneszerző: Papp Zoltán) inkább valamiféle manézshoz, vásári komédiához illik – ha egyáltalán –, mint a tinédzser Mátyás király prágai fogságához, ami a darab keretét adja. A függöny felnyitása után a színpadtérben egyszerű várbelsőt látunk, amelyben egy hollónak és egy lónak öltözött színész (Rácz János és Kascsák Dóra) foglal helyet. Hogy az utóbbi ló, az nem derül ki rögtön, jó ideig aerobik-rajongó macskának tűnik, ez a kérdés csak akkor dől el, amikor elhangzik tételesen, hogy milyen állat is ő. Thuróczy Katalin színpadi műve néhány ismert Mátyás-fabulát vetít vissza Mátyás prágai fogságának idejére, amelyeket öten – a két állat (akiknek beszédét egy varázstükör segítségével egy napig megértik az emberek) mellett az ifjú Hunyadi Mátyás (Mákos Attila), az ő tanítója, Jacopo Bradi (Moravetz Levente) és a szolgálólány, Andulka (Dér Gabi) – eljátszanak azon az éjszakán, amelyen Mátyást királlyá választják a magyarok a Duna jegén. (Hogy akkor Prágában miért van nyár? – Vélhetően ezen nemigen gondolkodtak az alkotók.)

Mátyás mesék - Mákos Attila, Rácz János

Ugye, az itt a koncepció, hogy Mátyás a mesékből levezethető tanulságok – amiket Bradi mester minden alkalommal tételesen megfogalmaz – alapján folytatja későbbi királyi tevékenységét, de gyerek legyen a talpán, aki kitalálja, hogy erről lenne itt szó. Mivel a produkció nem a gyerekek nyelvén fogalmaz, ez nem is következhet be. Azt, hogy a nézőkkel az előadásnak nincs kapcsolata, bizonyítja, hogy mintegy húsz perc után a nézőtéren élénk trécselés és szolid mozgolódás lesz úrrá, mindössze az időről időre sajnos állhatatosan beköszöntő zeneszámok, a Rácz János által előadott, színvonalát tekintve elég széles skálán mozgó gegek, illetve a Jacopo Bradit játszó Moravetz Levente által tökkelütött burkus királyként prezentált szótévesztések érik el az ovis közönség reakcióküszöbét.

Úgy tűnik, az alkotók már előre tisztában voltak azzal, hogy nem tudják lekötni a gyerekeket, ennek köszönhető, hogy a mikroport végig aktív, és agyonhangosítja a különböző hangutánzó kifejezésekkel, illetve katasztrofális vokális produkciókkal megtűzdelt szöveget. Márpedig a szöveg az egyetlen, ami Moravetz Levente rendezésében jelen van, más színházi elem nem számít, csupán az, ami le van írva a szövegkönyvben. Az pedig a lehető legteátrálisabban van előadva, valami olyan elképesztő didakszissal, ami valamiféle színházmúzeumra emlékeztet legjobb esetben, nem gyerekeknek szánt színielőadásra 2011-ben. Rácz lubickol a különböző szerepekben, jobb híján valami groteszk és abszurd között ingadozó komédiát játszik (ha valaki kordában tartaná, akár alakítás is lehetne belőle), Kascsák Dóra ellenben megpróbál mindent _nagyon_ eljátszani, még azt is eljátssza, hogy ő most éppen ló vagy bárány: "mehehehe", mondja átszellemülten és artikuláltan, és kilógatja hozzá a nyelvét. Ennek bizonyára viccesnek kellene lennie, ahogy annak is, hogy az evés a "nyamnyamnyam" folyamatos ismételgetésével jeleztetik, az alvást pedig a különböző horkangatások mellé egy sorozatba gondosan elhelyezett "pityipű" hangsorral érzékeltetik. Moravetz Levente Jacopo Bradiként simogató hangszínnel megtámogatott határozott dörgéssel oktat, Dér Gabi egyáltalán nem találja a helyét és szerepét a színpadon. Mákos Attila pedig ugyan kissé szögletesen mozog a színpadon, mégis egész hihető Mátyás: van valamiféle _nem megjátszott_ méltósága és lelkesedése, s talán neki köszönhető, hogy nem teljesen élvezhetetlen a produkció.

Így csak majdnem az: óriási fal van ugyanis a színpadon zajló történések és a nézőtéren egyre élénkülő gyerekek között, áthatolhatatlan és masszív, és nincs is kísérlet annak a lebontására. A jó hír, hogy csupán alig egy órát kell arra várni, hogy a körülbelül hatodik eljátszott mese után egy sztentori hang (nyilván a keretes szerkezet jegyében ugyanaz – Tunyogi Péteré –, amely az előadás elején a mobiltelefonok kikapcsolására szólított fel szigorúan, csak most visszhangosítva van) közölje: Mátyás immár meg van választva a nép akaratából, ezzel váratlanul (szubjektíve: nagyon is várt módon) vége szakad az előadásnak. Hogy ez a véget eredményező bejelentés egyenesen az Úr hangja lenne, vagy a prágai várfogságba hangosbemondót vizionáltak az alkotók, nem egyértelmű. Ahogyan az sem, hogy azok a "tanulságok", amelyeket az előadás az elsikkadt lényeg helyett, feltehetően tévedésből közvetít – például: a mértéktelen pálinkaivás nagyon jópofa cselekedet, vagy: a hazugság egy társadalmilag akceptált és célravezető dolog, továbbá: az általunk értelmetlennek tartott törvények megszegése jutalommal jár – hogyan férnek bele a pozitív üzenetekbe. Mindenesetre azt már az elején leszögezték a szereplők, hogy minden akkor a legjobb, ha magyar. Ez legalább világos beszéd: legyél hazafias, gyerekem, és ezzel nagyjából ezen a leckén túl is vagyunk. Még egy nyelvhelyességre intő szózat is helyet kapott afféle direkt üzenetként, de lehet, hogy ezzel csak a fantáziám ajándékozott meg a mérsékelt érdekességű cselekmény befogadása közben.

A se füle-se farka produkció ismeretterjesztési szerepet is be kíván tölteni, noha ez nem feladata (a végén megtudhatjuk, hogy a déli harangszó és a nándorfehérvári diadal között összefüggés van, hogy ez miért kerül szóba a darab végén, nem tudjuk, vélhetően _csak úgy_), összességében azonban megállapítható: teljesen értelmetlen egy céltalan, közhelyes és olcsó hakniprodukcióval állni a gyerekek elé. Nagyon fontos, hogy az olcsóság ebben az esetben nem pénztelenséget jelent: egy jó előadáshoz nem föltétlenül kell sok pénz. Ez sem került sok pénzbe – de nem is lett jó, sőt. És tegyük azt is hozzá, hogy egy színház nem akkor szűnik meg, amikor nincs pénze, hanem akkor, amikor nem önálló szellemi műhely többé. A Mátyás mesék pedig hiába az egri színház előadásaként aposztrofáltatik - nem az. Ízig-vérig, minden rezdülésében a Kassai Thália Színház produkcióját látjuk, legfeljebb másik szereposztásban, íme egy fénykép a kassai előadásból - ugye a megtévesztésig azonos? Nos, azon is túl.

Lépjünk túl azon, hogy ennek az előadásnak nincs köze a Gárdonyi Színházhoz - noha ott látható. Sokáig el lehetne poénkodni a görcsös megfelelni akaráson, a didaktikus neveléskényszeren, a tanulságlevonás ósdiságán, de nem érdemes. A kassai Mátyás mesék repríze Egerben végtelenül kínos színházi esemény, mindazonáltal úgy tűnik, senkit nem is érdekel. Még a napi szereposztást hirdető tábla is rossz: Kelemen Csaba neve szerepelt rajta Moravetz Leventéé helyett. A gyerekek a legördülő függöny hatására rutinból elkezdik, hogy "vissza, vissza", nem hagyva ezt abba a meghajlás alatt sem, majd egyetlen taps után kiözönlenek a teremből: ezen túl vagyunk. Vészjósló azonban, hogy a hírek szerint a színház ennek az előadásnak a szellemiségével kíván azonosulni a továbbiakban.

Vissza! Vissza! A gyerekeknek mindig igazuk van.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr948004985

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.