7óra7

Valaki tegyen rendet
7óra7: (6/10)
Közösség: (0/10)

Valaki tegyen rendet

2011. 07. 18. | 7óra7

Egyet rezignált nyugalommal kijelenthetünk: ez a - tizenegy éve bemutatott - Vízkereszt érdekes és érdekfeszítő előadás – azt viszont már annál kevésbé tudjuk megmondani, hogy miről akar beszélni. Vagy: miről szeretné, hogy beszéljünk. Gogi Alexi-Meskhishvili díszlete és az előadás látványvilága, illetve Gia Kancheli által szerzett, többek között egy The Tiger Lillies-számmal is megtámogatott zene izgalmas és furcsa hangulatot teremt a színpadon. Kiszámíthatatlanul fenyegető misztikum és cirkuszi porond-bohóckodás egyszerre van jelen ebben a lebegő lufikkal, alászálló angyalokkal, biblikus bárányokkal, semmibe vezető csigalépcsővel és a háttérben fehér vásznakkal, valamint csillagos éggel megtámogatott színpadképben. Az üresnek és telinek egyszerre ható térben egyébként bárhonnan bármikor érkezhetnek a szereplők: lentről, fentről, oldalról. A kiszámíthatatlanság totális. De ez a kiszámíthatatlanság egy picit túl is nő az előadáson.

Vízkereszt, vagy amit akartok - Nana Khuskivadze, Lela Alibegashvili, Zaza Papuashvili

Nem nagyon lehet ugyanis eldönteni, hogy minek van szánva a partra vetett testvérpár fordulatokkal és összetévesztésekkel teli története, aminek során Viola arra kárhoztatik, hogy magát férfinak kiadva, Cesario néven szolgálónak szegődjön Orsino herceghez, akibe annak rendje és módja szerint belehabarodik - és így kell udvarolnia gazdája nevében Oliviának, a gazdája szerelme alanyának. Színház találkozik itt színházzal, amiben a herceg leginkább rendezőként aposztrofálható, aki hobbiból misztériumjátékokat rendez, csak épp ezek a bibliai momentumokat feldolgozó jelenetek túlnőnek rajta, és elkezdenek az előadással párhuzamosan zajlani. De itt egyébként is mindenkin túlnőnek a körülmények: a szerelmesek agyukat világ körüli útra küldve, a másikba fülig belehabarodva szónokolnak és zengik a szép szavakat. Ebben a világban az emberek két kasztra oszthatóak: akik azért őrültek meg, mert szerelmesek, illetve akik azért, mert nézik és kinevetik őket.

Vízkereszt, vagy amit akartok - Nino Kasradze

Sokszor nehéz erről eldönteni, hogy a grúz társulat tulajdonképpen komolyan, avagy tréfából csinálja-e azt, amit. Néhol egyértelműen túlozva, néhol pedig egyértelműen vérfagylaló komolysággal szándékoznak megszólalni, de ennek határai, a kettő közötti finom mezsgye nagyon nehezen tapintható ki. Ennek köszönhetően a főbb szereplők körül legyeskedők játékmódja sokszor inkább lökött bohóctréfának hat, mint átgondolt és megtámogatott koncepciónak – pedig nagyon is érezhető emögött a szándékosság, és az előadás maga sem válik valóságos bohóctréfává, csak nehéz megtalálni a kapaszkodókat. Nino Kasradze például talál ilyeneket Viola szerepében, és energikusan lavíroz a végletek között. A férfi álruhát öltött nő valós és csinált érzelmei egyszerre és egymás után mutatkoznak meg, rendkívül gazdagnak mutatva birtokosukat. Levan Khurtsia Orsino hercege tényleg nem e világban él, észhez csak valahol az utolsó jelenet utolsó pillanatának környékén tér, addig túlzó, heves és megállíthatatlanul szenvedő. Kiemelkedő Zaza Papuashvili szerepet és ízlést tévesztett Malvoliója, aki bármennyire is művi, mindvégig ott van benne az előadás végén megmutatkozó kegyetlenség – egészen eddig Papuashvili kedélyesen és mértéktartóan teszi szerethető ripaccsá karakterét. Lela Alibegashvili Oliviájában szenvedély és zsarnokság egyaránt megtalálható, egyedül csak azt lehet nehezen érteni, hogy miért zúg bele minden jött-ment – de ez talán még az előadás szenvedélyektől való átitatottságába bele is illik.

Vízkereszt, vagy amit akartok - Zaza Papuashvili

A feliratozó megfelelő működésén túl – ami már csak azért is hátráltatja a megértést, mert a dialógusokon belül egyes szövegrészeket a rendező érezhetően kiemelt, és néha csak találgatni lehet, hogy melyeket – valami más is hiányzik; valami, ami képes megindokolni a nagyon is hangulatos és izgalmas zenei effektek – amit leginkább az "egy David Lynch-filmbe oltott nyolcvanas évekbeli orosz animációs film prüntyögése" körülírással lehetne a legszemléletesebben jellemezni – már-már idegfeszítően sokszori ismétlését.

Sok minden van ezen a színpadon, az Óztól kezdve a politikán át az arlekinádok stíluskavalkádjáig minden eszünkbe juthat, de nehéz eldönteni, hogy ez igazából egy világ-e, és ha igen, akkor hol van benne a _mi_ helyünk. Az mindenesetre vitán felüli, hogy a zárójelenetnek – értelmezés ide, értelmezés oda – hátborzongató hatása van. A bosszút esküdő, majd kisétáló Malvolio, az azt követő elborzadás, majd a semmi koromsötétjéből megjelenő, a lépcsőn felfelé vonuló kereszt ugyanúgy kiüti a biztosítékot, mint a művházban a villám – csak ez most bennünk, nézőkben megy végbe. Az előadásban elérkezik a megváltó csoda, hogy helyre tegye a szerelmeseket, vagy épp a szenvedés vége: a keresztre feszítés, ami már annyira a mélyponton van, hogy csak a csodák jöhetnek. Mindenesetre ezek a szereplők, pont ugyanúgy, ahogyan mi is, várják a csodát, hogy valaki rendet tegyen. Az előadáshoz is jól jönne valami hasonló, vagy legalább valami kapaszkodó, mert sokszor bizony a nézőktől eléggé elzártan, velük nem foglalkozva zajlanak és zajlanak az események. De még ebből a távolságból is látszik, hogy lenne mit megérteni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr858005029

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.