7óra7

Nem telt el
7óra7: (7/10)
Közösség: (10/10)

Nem telt el

2011. 07. 26. | 7óra7

Nevezett költőnek kijut még több is: feltámadások, lábkilógatások egy ládából, ahová voltak szívesek elrejteni elv- és bajtársai, hátha sikerül szárazon - és a szocialista haza hírnevének nemzetközi sérelme nélkül, illetve élve - megúszni. Ennek érdekében gyorsan be is öltöztetik az elhaltnak vélt költőre távolról, sötétben és ködben végül is emlékeztető mindenest, hogy majd ő interjút ad Pippolo elvtársnak. Csakhogy a szerény külcsíni egyezés semmit nem jelent a tartalomra vonatkozóan. Malacsik ennek ellenére megpróbál teljesíteni, az elején nehezen megy, de aztán a repiből előkerülő imperialista viszki és konyak - Füst Milán elvtárs hagyta itt! - nem csak a nyelvét, de a fantáziáját is megindítják, s a hazugságdominó elve érvényesülvén a végre már senki nem az, akinek hívják: kényszerűen mindenki valaki más bőrébe bújik. Ez jelen esetben azért kínos, mert egy meglehetősen agilis ávéhás elvtársnő, illetve egy rendőr is megjelenik a házban, így mindenki megelégszik a még szabadlábon maradt új indentitásával. Aztán kiderül, hogy nem is olyan szabad az a láb, és hogy mindenki szabadon cserélhető. Michael Frayn helyzet- és jellemkomikumban bővelkedő bohózata Hamvai Kornél általi átiratában egy olyan vészkorszakban játszódik, amely tétet ad a szerepcseréknek, s könnyen átéljük a szorongató (így nem csak komikus) helyzeteket - hiszen mindenki tudja, hogy működött a Rákosi-diktatúra. A darab titka pedig az, hogy a bohózati és a történelmi alaphelyzet folyamatosan párhuzamosan legyen jelen, állandóan reflektálva egymásra.

Szigliget - Takács Géza, Sarkadi Kiss János, Hunyadkürti György

Mindehhez tényleg nem kell más, "csak" összehangolt csapatmunka, ami a kaposvári társulat esetében egy _önfeledt ujjgyakorlatnak_ tűnik. Nem történik más, minthogy egymásra figyelve, egymást segítve lépésről-lépésre építik fel a színészek a szituációkat. Persze ehhez szükségesek határozott körvonalú karakterek, de a színészek nem annyira ezek elmélyítésével, hanem inkább egymással vannak elfoglalva, aminek köszönhetően egy váratlan fordulatokkal és mozdulatokkal teli, légiesen könnyed, mégsem súlytalan, összességében pedig _alaposan kidolgozott_ komédia kerekedik elénk. Sarkadi Kiss János a főnökével dacoló, kicsinyes és egyszerűségében mulatságos Malacsik. Szula László egy mindentudó, még az üres tányérba is kanalat tevő, az eseményeken úrrá lenni vágyó, a pedelluslétet félretenni nem tudó gondnok, aki az írókat és mindenkit úgy kezel, mint a csínytevő gyerekeket az iskolában. Hunyadkürti György látszólag a sorsát elfogadó és az eseményekbe könnyedén beletörődő, sokat látott Boncz Kálmánt alakít, aki azonban egy-egy jól elhelyezett mondattal képes megváltoztatni a világ folyását, s saját érdekei felé fordítani az események menetét. Csapó Virág Lukics Máriája bár az elején nehezen birkózik az új helyzetekkel, és örömmel háborodik fel tulajdonképpen akármin, a végére a gyors alkalmazkodással a haladéktalan kollaboráció etalonjává válik. Takács Géza némi téblábolás mögé rejti Tarló János megfigyelő és számító jellemét, igazi életveszélyes, mosolygós piócává alakítva a _memoárírót_. Kocsis Pál nagy lendülettel, az adott játékszabályokhoz pillanatok alatt alkalmazkodva faggatózik Pippolo Luigi szerepében. Furák Tamás bár ezúttal mindenhol ott van, mégse tud semmit: Tóth Géza könnyed kritikuskritikát hoz létre, hiszen Furák ugyan tekintélyt parancsol, igazából tényleg nem tud semmit. Rácz Panni elfojtott, már-már rideg maflaságba bújtatja Szabó Vera főhadnagy Luigi iránt táplált érzelmeit.

Szigliget - Csapó Virág, Hunyadkürti György

Az előadás során egy pillanatra se mozdulunk ki 1953-ból, mind a díszlet (Bátonyi György), mind a ruhák (Cselényi Nóra) hangulatos realizmussal keltik életre a szürke szocializmust, pillanatok alatt feltámasztva annak minden átélt vagy csak elképzelt emlékét. Balikó Tamás rendező remekül lavírozza át színészeit a bonyolultabbnál bonyolultabb színpadi jeleneteken - akik kivétel nélkül élnek is a lehetőséggel -, ám azokat a pontokat, amelyeknél igazán szükség lett volna rendezői ötletre, kitöltetlenül hagyja, s helyenként erélyesebben kellett volna a jeleneteket sűríteni, hogy ne engedjen le - akár pillanatokra se - a feszültség.

Persze az előadás így se marad hatástalan, ami nem csak a kollektív derültségnek köszönhető, hanem annak a felmerülő gondolatnak, hogy ezek az emberek igazából pontosan ugyanolyanok, mint amilyenek mi ma vagyunk. Ugyanolyan kicsinyes, számító érdekemberek. Pedig majdnem hatvan év telt el.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr958004919

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.