7óra7

Ha hívnak a telefonhoz
7óra7: (10/10)
Közösség: (10/10)

Ha hívnak a telefonhoz

2011. 07. 28. | 7óra7

Oskaras Koršunovas Gyulán látható világpremierje sokatmondó, egyértelmű, követhetetlen, izgalmas, zavaros és teljesen tiszta egyszerre. Ember legyen a talpán, aki pontosan tudja, hogy melyik mondat miért hangzott el a színpadon, miközben egy percnyi kétségünk sincs afelől, hogy minden mondat ott és akkor hangzott el, amikor és ahol helye volt. Érdekes egy világ ez, hiszen nem csak a színpadot hatja át a kiszámíthatatlan hangulat, hanem nekünk, nézőknek is jut belőle jócskán.

Miközben szinte kivétel nélkül minden egyes elhangzott mondat a Shakespeare-darab szövege, A vihar közben kibontakozó történet abban a bizonyos lakásban játszódik, a Brezsnyev-korszak idején. Dainius Liškevičius díszlete a legapróbb részletig kidolgozott: húsz év felett (de alatt is – feltéve, hogy az illető járt már a nagyinál) mindenki talál benne ismerős darabokat. A hatalmas, vékony fából összetákolt könyvespolc, a minden zugában egy másik zugot vagy éppen milliónyi könyvet rejtő szekrény, a hatalmas díszpálma, az asztali tükör, a lehajtható ajtajú beépített bárszekrény, a légköri zajok mögött A hattyúk tavát, majd a Szovjetunió tévéhíradóját, a Vremját vibráló tévé és mindennek az avitt, szürke porossága olyan részletességben tárul elénk, hogy már az önmagában megér másfél óra nézést. Persze az előadás nem áll meg itt, ahogy haladunk előre a történetben, úgy kerülnek elő a látszólag mindennapos, de mégis különleges lakás addig rejtett tulajdonságai: villódzó szobrok, zúgó rádió, stroboszkópos folyosó, tolóajtó. Lenyitható, illetve zajkeltő elemek tömkelege. Úgy életszerű, hogy közben A vihar minden elemét önmagában képes megtestesíteni – a legszebb talán a drámaolvasáshoz szükséges hangulat megteremtése, amikor a tenger zúgását a recsegő rádió keresőgombjának tekerése adja.

Miranda - Povilas Budrys, Airida Gintautaitė

Prospero elkezd játszani. Remek színész, minden körülötte lévő tárgy, eszköz, berendezési elem a játék része. Felveszi Prospero, az öccse által, lányával együtt száműzött velencei herceg szerepét, akinek varázsereje van. De eljátssza a rabszolga Calibant, a fogva tartott velenceieket, megtestesíti a darabban láthatatlan Sycoraxot is, de a lánya is beszáll a játékba, természetesen ő Miranda, de neki jut Ariel, a levegő szellemének szerepe is. A szobából hétköznapi misztikummal megelevenedő történet során pedig történik valami nagyon furcsa. Összekeverednek a szerepek. A kezdeti szabálynak tűnő rend felbomlik: az általunk látott Prospero és a Prospero által játszott Prospero megszűnik azzal a gesztussal, hogy a szerep otthonának tekinti a lakást, amiben játszója él, és megszűnik azáltal is, hogy az eredetileg nyomorék Miranda Arielként lábra kél. Sőt, időközönként minden újabb keret is felbomlik a fel-felzúgó, idegroncsoló, de a hangulathoz nagyon is illő effektek és zörejek által (Antanas Jasenka zenei anyaga leginkább egy kortárs táncelőadás zajokat és basszusokat előtérbe toló soundtrackjéhez hasonlít). Amint megszólal ugyanis a zene, legyünk addig bármilyen térben és időben (A viharéban, Prospero lakásán, A viharban szereplő Prospero lakásán stb.), bizonyos, hogy máshol fogunk kikötni.

Miranda - Povilas Budrys

A hallható hanganyag és szöveg pedig mindig élénken reflektál a színpadi eseményekre. Prospero és Miranda is folyamatosan feldolgozzák életüket, kapcsolatukat - és önmagukat is - sokféle viszonyba helyezve. Povilas Budrys ötletet és energiát nem kímélve teremt meg kisebb karaktereket. Amilyen eltartottsággal, hangsúlyosan formából közelítve oldja meg ezeket az apróbb szerepeket, olyan közelinek, visszafogottnak és természetesnek hat Prosperója, akiről minden körülmények között sugárzik, hogy valami nyomja, feszíti belül, valami, amit nem tud megoldani. Airida Gintautaitė nagyon érzékletesen mozog ennek a kétféle játéknak a határán. Mirandája egyszerre tűnik valóban létező, mozgássérült, fogyatékos nőnek, illetve egy eltartott, fiktív karakternek. A színésznő úgy dolgozza ki részletesen figuráját, hogy ezt a kérdést az utolsó pillanatig, sőt még azután is nyitva hagyja.

Miranda - Povilas Budrys, Airida Gintautaitė

Remek kérdés ugyanis, hogy Miranda létezik-e, hiszen az utolsó jelenetnél, a végjátéknál ő már nincs a színen – ráadásul pontosan ugyanazt a pózt igyekszik felvenni, mint a balett táncos-szobor. Prospero pedig ugyanúgy gondoskodik Mirandáról, mint a darabbeli megfelelőik. Lehet, hogy ő is csak fantázia. A sok kétség mellett egyértelmű utalások is sorakoznak a színpadon: a telefon, az Antoniót, Prospero fivérét megtestesítő tiszti kabát, a száműzetés, az előadás során folyton kiemelt dramaturgiai szerepet játszó telefon.

Még mielőtt bárkiben felmerülne bármi konkrétum, meg lehet nyugodni, hogy ennek az előadásnak a látszat ellenére semmi köze a realizmushoz. A villódzó fények, a bekoslató, vonszolódó figurák, a röpködő, furcsa pózokban fel-felbukkanó lények, a lakás átlényegülő bútorzata és használati tárgyai, a thrillerig feszülő zajok egy földön túli, misztikus világot teremtenek. De ha azt hinnénk, hogy az előadásnak nincs köze a valósághoz, tévednénk. A produkció végig hű marad realista díszletéhez, és egy pillanatig sem lép ki az orrfújás után, ugyanazzal a zsebkendővel a homlokán lévő izzadságot is letörlő férfi fájóan beszűkült minimálvilágából.

Miranda - Povilas Budrys

Ez a férfi pedig csak vár – nagy valószínűséggel egyedül, az emlékeibe és szorongásaiba burkolózva (gondozva valakit vagy valamit, ami/aki talán képzeletbeli lánya, vagy - talán - halott lányának emléke, esetleg volt szerelme). Lehet, hogy csak vár. Lehet, hogy már vége a szocializmusnak és senki nem ül otthon ál-nyugdíjasként a hivatali állásából eltávolítva. Lehet, hogy ez csak a szocializmus alatt volt így, és valaki kegyetlenül eltávolított valakit. Lehet, hogy még ma is tart ez. Egy biztos, erről a férfiról nehéz bármi konkrétat elképzelni, miközben minden porcikája élő és ismert. Lehet hivatalnok, lehet tiszt, lehet katona, lehet politikus, lehet titkosügynök, sőt lehet gyilkos is. De szinte biztosan művész. A lényeg, hogy van annyira ijesztő és kiszámíthatatlan, hogy lehet bárki - ma már csak arra vár, hogy visszahívják. Hogy bosszút álljon. Amennyire ijesztő, annyira sajnálatos és kiszámíthatatlan minden, ami előttünk történik, miközben minden valódi is. Koršunovas már-már az elviselhetetlenségig fokozza ez a fajta létbizonytalanságot és lezáratlanságot, a felszakadt sebek és az eltemetett sérülések kavargását – ismerős?

De az is lehet, hogy a dolog tényleg nem ennyire konkrét és valahol, hátul, egy kollektív kisagyban ott munkál Prospero, mint a szocialista szellem gonoszul, de nem elég körültekintően eltávolított, nagyon is tevékeny képviselője, és csak arra vár, hogy visszamehessen "dolgozni". És a telefon megcsörren...

_(Shakespeare Fesztivál, Gyula, 2011. július 17.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr468005035

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.