7óra7

Nem elfelejteni
7óra7: (9/10)
Közösség: (6/10)

Nem elfelejteni

2011. 08. 20. | 7óra7

A színpadon nincsen semmi, csak néhány fátyol, a Nemzeti hatalmas, gyakran fekete lyuknak tűnő üres terében pedig egy nő, egy szál magában közelít a színpad eleje felé. Csak leírva hangzik közhelyesnek, túlzásnak és semmitmondónak, hogy amikor az első lépést megteszi, már tele van a Nemzeti Színház _vele_, de így történik. Az első felvonás lenyomatát megadni ettől a pillanattól kezdve szépírói munkakör. A fátyolok romantikus keretében olyan táncok táncolják magukat, amik egyszerre szűziek és romlottak, durvák és finomak, minden pillanatukban vágyakozók és szerelmesek, de nem mint gyarló emberek, hanem mint gyarló istenek. Valahol szó és lélek között, valahol ott, ahol a minden megszelídül, a kín és gyönyörűség egy hullámhosszra tér és lágyan megállapodik. Ebben a szférában mozog az előadás, és ami még fontosabb: ebben a szférában mozgat is az előadás.

Mozgat minket, mert nekünk szól. Evidenciának tűnik ez is, de nem az. Itt a Művész nem megszólít minket, itt a Művész nem kinyilatkoztat, itt az alkotó beszélget, méghozzá velünk. Pina Bausch beszélget velünk, ami legyen bármennyire bizarr – hiszen a koreográfus-rendező két éve elhunyt –, mégis természetes és magától értetődő. Tolmácsai azonban önző tolmácsok, mint minden nő, mint minden férfi, mint minden ember, és alakítani akarnak a világon – mint mindenki, aki beszél és cselekszik. Hát persze, hogy ezen az egón keresztül vezet az út a másik felé, hát persze, hogy csak akkor lehet elkezdeni beszélgetni, ha legalább az egyik fél ezt felvállalja és azt választja, hogy őszinte lesz. Mert mit akarunk? Megmaradni, hogy ne feledkezzenek meg rólunk, hogy ne porrá és hamuvá, hanem egy fogaskerékké váljunk, ami működteti ezt az egész zűrzavart itt lent, amiben elég mosolyogva annyit mondani, hogy "Egészségedre" és minden megúszható, és ami a mi fogaskerekünk által talán egy kicsit érthetőbb, élhetőbb lesz. Ennek rezervátuma most ez az üres tér, hogy le legyen gyártva egy alkatrész, ami a zűrzavart kicsit ismerősebbé teszi majd.

Sweet Mambo

A Sweet Mambo azonban nem csak édes, ahogy a harmónia sem csak szépség és egyensúly, hanem tele van keserűséggel, magánnyal, kínnal, magával az úttal, aminek a végpontja valahol ott van, ahol _egy vonalban vannak most a szíved meg az agyad_. A nemek harca ezt az állapotot keresi, ami persze tele van akadállyal: önzéssel, nagyzással, kegyetlenséggel, hatalomvággyal, és mégis egy nyugvópont felé mutatnak. Valami nagyon esszenciálishoz, valami nagyon tiszta forráshoz, ami ott belül csordogál, és csak arra vár, hogy végre alámerüljünk benne. Hogy végre benne merüljünk alá, ne a keresés csapongó sokszínűségében.

Sweet Mambo

A táncosok magyarul beszélnek, tört, de világos magyarral, hiszen nem titkolják, az a céljuk, hogy ne felejtsük el őket, és ezért ilyen pimasz eszközökhöz is folyamodnak. Ez a jóízű pimaszság remekül kiegyensúlyozza és közel hozza mindazt, ami ezt az egészet motiválja. Ha ez a lendület nem lenne megtörve egy szünettel, és a második részben a férfiak is ugyanolyan érzékenyen tudnának megjelenni a színpadon, mint a nők - és nem csak a közös jelenetek tágítanák az előadás kontextusát, hanem a szólók és a kicsi változtatásokkal újra előadott, de ebben a finomhangolásban kissé karakterét vesztett jelenetek is - akkor a Nemzeti Színház ma vélhetően romhalom lenne.

"Nem elfelejteni!" - jön a kérés a színpad felől rendre, és kevés olyan kérés van, aminek ezen az estén ennél szívesebben eleget tennénk.

_(a Tanztheater Wuppertal előadása a Nemzeti Színházban, 2011. június 13.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr738002549

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása