7óra7

Visszhang
7óra7: (3/10)
Közösség: (6/10)

Visszhang

2011. 09. 09. | 7óra7

A hét különálló részből összeszerkesztett jelenetcsokor értelmezési tartománya nálunk is olvasható a Tartalom menüpont alatt - el kell ismerni: impozáns vállalás. Elmerülni nagy kérdésekben pedig kétségtelenül színházi feladat, pláne fontos egy rendezőosztály számára. Az pedig külön tanulságos élmény lehet, hogy a rendezők a színpadon edződnek, ami biztosan nem jön rosszul, ha színészekkel akar foglalkozni az ember. Sőt, az is maximálisan méltánylandó, hogy az alkotás valamennyi fázisát (írás, rendezés, zene, játék stb.) is csapatban, együtt, közösen oldották meg, erre a műemlék rakétabázis remek helyszín. Azonban minden vélhető pedagógiai célt akceptálva mégiscsak nehéz amellett elmenni, hogy néhány részletet kivéve tulajdonképpen semmi nem működik az előadásból.

Liszt Ferenc, Samuel Beckett és Victor Hugo külön-külön megfejtése is nehéz dió, ehhez az önkifejezés irányába végzett puhatolózást társítva összességében olyan fa nő a zsámbéki tájon, amibe azért nehéz nem beletörni a bicskát. Mindez egy még részben kitalálás alatt álló színházi nyelv, a fizikai színház nem egészen stabil keretein belül azt jelenti, hogy még csak igazi fogódzkodók sem állnak rendelkezésre, amin keresztül el lehetne indulni egyrészt az alkotóknak, de főképpen aztán nekünk, nézőknek. Mert ha valamiben, akkor a hét jelenet abban egyezik, hogy in medias res belekezd valamibe, majd mindentől és mindenkitől függetlenül, hol gyorsabban, hol lassabban – inkább lassabban – úgy tud lejátszódni, hogy gondolatilag tökéletesen magának való marad. Közös nyelv híján ugyanis minden jel elhal, még mielőtt elérne a nézőtérre.

Amit a hegyen hallani - Katasztrófajáték - állnak: Pallag Márton, Gyöngy Zsuzsa, Nagy Norbert, Zsíros Linda, lent: Varga Krisztina

Az egész estének van egy olyan atmoszférája, mint amikor először próbáljuk megfogalmazni a világot, és a sorjázó gondolatok gyökértelen káoszából olyan nagy szavak születnek meg, amelyek bár úgy látszik, jelentenek valamit - úgy mint Isten, Szerelem, Intellektus, Élet és így tovább -, de utóbb kiderül, hogy ezek önmagukban megrázóan üres fogalmak, és tulajdonképpen azért hajkurásszuk olyan nagy elánnal őket, mert fogalmunk sincs a jelentésükről. Az alig létező gondolatok sekélyességét nagy szavakkal próbáljuk leplezni, és ez az, amin talán mindenki átment/átmegy, akiben felmerül az igény arra, hogy értelmezze a körülötte lévő dolgokat. Ebből a szempontból persze akár izgalmas is lehetne az előadás, ha erre a közös többszörösre ő maga valamilyen módon reflektálna, de a produkció nem vesz tudomást a környezetéről, és talán ezért is fosztatik meg a humorérzékétől is, amire olykor - úgy tűnik - van igény, de azt a nem létező egész teljesen felemészti.

A nyomasztó, búskomor gondolatok súlya alatt többnyire lassan és jelentésesen kibontakozó jelenetek legfeljebb hangulatot tudnak teremteni. Erre példa az első jelenet (Beckett: Némajáték II.), ami bár a művészet lilábbik feléből kel életre, a szimbólumokban önként elmerülni vágyó nézőknek teret adhat az elmélkedésre, és a harmadik jelenet képei is szépek, bár tartalomhoz képesti relációjuk belső titok marad. Táborosi Margaréta szerelemmonológja (Olga Lisztre vár) másfél percig ígéri, hogy valami natúr színházi élményt kapunk, közvetlenséggel és több érzelemmel, de túlzóan túlzó konstruáltsága pont olyan üres és semmitmondó, mint a berendezésen elvégzett, érzelmesnek szánt rombolásosdi, így a jelenet natúrnak túl stilizált, stilizáltnak pedig túl natúr marad. A szünet után aztán végképp átveszi a színház helyét az öncél, ami inkább csak a végeredményben, mint a szándékban jelenik meg, de sem a táncos etűd filmkockái, sem a fül és farok nélküli közös kiruccanás az abszurd világába nem tudja igazolni magát, a semmiből jönnek, és nem mondják meg, hová is tartanak. Egyedül a Liszt Ferencet megtestesítő Horkay Barnabás tud önmagán túl érdekes lenni, leülni és játszani egy kis Lisztet a stilizált, a fantázia és a valóság, illetve a mozgás és a tánc határán.

Amit a hegyen hallani - Beckett: Némajáték II. - Nagy Norbert, Widder Kristóf

Ami biztos, hogy a hegyen nagy dolgokat lehet hallani. Ezekkel érdemes birkózni, de ha beszélni akarunk róluk, akkor nem lehet csak visszhangozni a hegyen hallottakat, azokat el is kell tudni mondani. Különben olyan lesz az egész, mint valami furcsa, recsegő-ropogó, ódon egyetemi katedra, amelyen félig alvó, ősz szakállú filológusok csengő-bongó monotonitásban rántják le a leplet az élet nagy kérdéseiről, az ősz szakáll pedig nagyon rosszul áll huszonéves srácoknak és lányoknak. Bár az igazat megvallva, a professzoroknak is.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr538005083

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.