7óra7

Berendezett félelmeink
7óra7: (9/10)
Közösség: (0/10)

Berendezett félelmeink

2011. 09. 17. | 7óra7

Claudio Stellato viszont úgy érzi, hogy mégiscsak fontos lenne velük foglalkozni. Helyesebben ezekkel, hiszen mégiscsak tárgyakról van szó, bár A Másik után már senki nem fogja így gondolni. Ugyanis az olasz újcirkuszi előadásban a bútorok tényleg önálló életre kelnek, statikumukat meghazudtolva inognak, ránganak, megállnak a levegőben és elnyelik főhősünket. Stellato néhol kicsit szerencsétlen, merev tekintetű férfija viszont kitartóan harcol az elemekkel. De még így is a komód áldozatává válik, majd kiszabadulva belőle egy teljesen abszurd helyzetben – a férfinek csak a felső áll ki függőlegesen a bútorból – együtt közlekednek tovább. Az egyensúly- és egyéb pozíciókeresési harcok után egyszer csak beesik egy szekrény is a térbe. Földet természetesen nem ér, megáll úgy ötven fokos dőlési szögben. A férfi pedig beleesik – pedig az imént még zárva voltak az ajtók.

Persze, hogy trükk és illúzió az egész – gondolhatja bárki, és a három lámpával félhomályosan megvilágított, rengeteg sötét területet mutató tér arra enged következtetni, hogy a háttérben hatalmas emelőkarok és gépek tartják meg a különféle képtelen pozíciókban a képtelen dolgokat művelő bútorokat (ehhez képest az öngyűrődő szőnyeg tényleg csak apróság). Aztán egyszer csak felmegy a fény, és nem látunk mást, csak egy nagy és üres termet. A férfi beleszorulva a szekrénybe, körülötte pedig sehol egy emelő, egy kötél, semmi. Persze tudjuk, hogy csalnak és nem is tesznek úgy, mintha ez ne lenne egyértelmű, de ezt a csalást olyan zseniálisan, olyan profin művelik, hogy az ember hajlandó elfogadni és átadni magát az illúziónak.

A Másik (L’Autre)

A Másik (L’Autre) Így pedig egészen különleges hatása van a tökéletesen elrejtett trükknek, nem is keressük. Nincs is okunk keresni, annyira magával ragadó az, ami a színpadon történik. Nem is maga az illúzió, hanem az, aminek Claudio Stellato szinte végtelen technikai repertoárja alá van rendelve. Hogy mindez rólunk szól, rólunk, akik bútorok között élünk, miközben nincsen hozzájuk semmiféle viszonyunk, és itt nem a velük való mindennapi, minimum öt perces társalgásról van szó, hanem arról, hogy mivel és hogyan vesszük körbe magunkat. Márpedig ez fontos, hiszen ahogy Stellato koreográfiáiból is kitűnik, ezeknek a tárgyaknak erejük van, ha tudunk velük bánni.

Mindezen úgy esünk át, hogy az előadás váratlanságával, kitartott pillanataival (amiből talán eggyel vagy kettővel van több a kelleténél), a férfi merev, ránk tekintő arcával képes megnevettetni minket, létrehozni azt a szabadságot, ami ennek az egyébként meglehetősen frusztrált közegnek – hiszen bármily szórakoztató és váratlan is, ahogy megáll egy bútor a levegőben, olyannyira ijesztő is, amikor az ember nem találja a trükköt – a befogadásához szükséges.

Aztán vége az előadásnak és meghajol egy férfi. Egy másik férfi. Igen, ő volt az a bizonyos trükk, a másik ember a színlapon, Martin Firket. De az előadás így sem veszít értékéből, hiszen mindvégig az volt a fontos, ahogy ez az ismeretlen életre keltette a tárgyakat, ahogy ránk terebélyesedett ez a furcsa világ, ahogy most már nem tudunk úgy tekinteni egy bútorra, mint tőlünk független tárgyra, hanem mint az életünk részére. Ismerjük őket és ne ismeretlen félelemforrások legyenek. Ettől persze még nem kell hozzájuk kötődnünk, csak nem árt tudni, hogy ez a bizonyos másik és az általa keltett félelmek bizony létezhetnek.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr618002525

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása