7óra7

Mégis működik
7óra7: (9/10)
Közösség: (0/10)

Mégis működik

2011. 10. 01. | 7óra7

Terra Nova

A Terra Nova című produkciónak már a szerkezete is árulkodik a szándékáról, ugyanis még mielőtt részeseivé válnánk az alkotók fantáziája által létrehozott virtuális valóságnak, az első lépéseket a saját fantáziánkban kell megtennünk. A Jorre Vandenbussche által Stef De Paepe segítségével előadott monológ egy egészen különleges kalandra invitál bennünket. Peter Verhelst szövege ugyanis egy egyszerű alaphelyzetből, R. L. Scott antarktiszi kalandjaiból kiindulva fokozatosan alakul át egy tudat alatti, tébolyult tudatfolyammá. A téma örök és alapvető: saját kalandjaink magunkkal, saját kíváncsiságaink, saját kérdéseink és értetlenségeink. Ehhez mérten keveredik össze az Antarktisz az emberi aggyal, és ehhez mérten zavarodik össze Vandenbussche szuggesztív megjelenésű, elszánt férfija is.

Terra Nova

Ezt az izgalmas, kizárólag a mi képzeletünkben megjelenő, egy foszforeszkáló talajdarab illusztratív kíséretében előadott monológot némileg ugyan felhígítja az időnkénti önismétlés (ami az Antarktiszból a tudatunkba való átfolyásnál következik be), Fazekas István magyar nyelvű szinkronja viszont könnyedén a fejünkbe helyezi a történetet.

A helyzet mégis szokatlan. Öt csoportban látogatjuk a produkciót, és a monológ egy adott pontján egyszer csak elviszik a nézők harmadát. Csak hosszú percekkel később találkozunk velük ismét, amikor az őrmesteri szigorral és magától értetődő kedvességgel közlekedő hölgy minket is átirányít egy másik terembe, ahol az eltűnt nézők épp virtuális túrájukra készülnek. Mi pedig csak ülünk és nézünk, nézzük nézőtársaink barangolását egy nagy vetítővásznon. Olyan az egész, mintha egy rendelőben várnánk és látnánk, hogy mi történik az előttünk lévőkkel.

Terra Nova

Gépekké válnak, legalábbis így tűnnek kívülről a térben császkáló, laptoppal, tablettel, fejre erősíthető, térérzékelős vetítővel felszerelt nézők. Bizarr látvány, amint hightech gépekként padokon fekszenek, mégis izgalmasnak tűnik az a film, aminek a részeseivé válnak. Aztán jövünk mi, már felkészülten, kicsit besózva és kicsit beleunva a várakozásba, azon gondolkodva, hogy nekünk már nem tudnak újat mutatni – láttuk a filmet.

Aztán elkezdődik a mi vetítésünk is. Persze nem ugyanazt a történetet kapjuk, mint az előttünk lévők. Egyedi élményben részesülünk, már csak abból fakadóan is, hogy nem egyszerűen végigvezetnek minket egy, a szemünk elé vetített virtuális téren, hanem játszanak velünk. Nagyon hatásos, de mindvégig szigorú keretek között tartott élményben részesülünk, ahol a vetített világban történő eseményeket állandó fizikai behatások követik (például a kezünkre spriccelnek a filmen és érezzük is, amint valóban vízpermet éri a kezünket). Zuhanunk, mászunk egy csőben, kigúnyolnak minket, kifestik a kezünket, miután egér motoszkált mellette – de nem kell megijedni és nincs is rá lehetőségünk, hiszen mindvégig egyértelmű, hogy ez csak játék (meg persze tudjuk is, hogy ez csak virtuális valóság, ha másból nem is, akkor a technikai korlátokból érezzük).

Terra Nova

Ez a legszimpatikusabb az egészben, hogy az Eric Joris koncepciója mentén készített produkció egy pillanatig sem akarja ránk erőltetni magát, mindvégig szabad, egyenrangú partnerekként vagyunk jelen benne. Mint olyanok, akiknek lehetőségük nyílt egy új tapasztalatra. Ezt hangsúlyozza a harmadik rész is, ahol már nemcsak székeken üldögélő szemlélőként vagyunk jelen, hanem az éppen túráját tevő utolsó csoport között nézelődhetünk, sétálhatunk és kiélhetjük kíváncsiságunkat.

Persze közben egy történetet is átélünk, egy "önmagunkba merülés" jellegű tudatkalandot, ami bár nagyon hatásosnak tűnik, valós konkrétumok nélkül igazából elsikkad azon élmény mellett, amit az előadás valójában nyújt.

Terra Nova

Mindez persze jogosan tűnhet esetlegesnek, hiszen ahány csoport, annyiféle sorrend és így annyiféle történet születik, de lépten-nyomon szembetalálkozva a többi csoporttal és elnézve az előadás átgondolt irányítottságát, nem lehet afelől kétségünk, hogy itt mindenki bejárhat egy utat.

Egy olyan utat, amelynek során a saját tempójában és a saját szintjén megfogalmazhatja, de legalábbis foglalkozhat a virtuális valósághoz fűződő viszonyával. Ezen sokat lendít az a magától értetődő, gesztusokkal beszélő természetes nyelv, amit a vezetők és segítőik beszélnek. Nem mondanak semmit, csak vezetnek és engednek minket tapasztalni, véleményt formálni, egyértelmű, de tág keretek között, ami bár senkire sincs ráerőltetve, érdekes módon mégse torkollik káoszba és képes működni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr638005111

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.