7óra7

Lehet úgy is mondani
7óra7: (8/10)
Közösség: (8/10)

Lehet úgy is mondani

2011. 10. 21. | 7óra7

Akkor egyszer csak jön egy szlovákiai aztán most egy romániai színház, és valami okból színpadra visz egy efféle érdemtelenül rossz hírbe került darabot, és kiderül: ez a dráma működik. Nemcsak egyszerűen működik, hanem van megfontolható üzenete, ráadásul tényleg szórakoztató. A Craiovai Marin Sorescu Nemzeti Színháznak a Komámasszony, hol a stukker?-rel sikerül e bravúr, ami voltaképpen nem is bravúr, hanem egyszerű színházcsinálás, mondjuk profi szinten, ugyanis Romániában egyelőre nem stallumként és nem haveri alapon osztogatják a színházakat és a rendezői posztokat.

Komámasszony, hol a stukker?

Szóval a craiovai előadásban tulajdonképpen a világon semmi truváj nincs, erre aztán azt sem lehet ráfogni, hogy rendezői színház lenne, Mircea Cornişteanu pontosan azt teszi, amit a szerző ír: bezár öt típust – Mártont, az ízesen beszélő földművest, Kisst, az entellektüel értelmiségit, a feudalizmus retrográd nosztalgiájában élő Méltóságost, a szakadt melóst, Cukit, illetve a mindig mindenkinek megfelelni akaró, opportunista kispolgárt, K. Müllert – egy szobába, és az egy darab fegyver körbe-körbejár közöttük. A dolog lényege abban rejlik, hogy a rendező ezekből a figurákból fejti vissza a drámát, a színészek feladata a karakterek teljes világának az ábrázolása. Az egymásra utaltság azonban nem szolidaritást szül, hanem dominanciára vágyást – aki elnyomott, szabadságra és demokráciára vágyik, ám amint a kezébe kerül a pisztoly (a hatalom), máris a világ átalakításán kezd gondolkodni, kisemmizve mindenki mást, csak a saját ízlés- és értékválasztását szem előtt tartva.

Kisszerű történet ez, abszurd volta ellenére már-már kisrealista, és e kettő között egyensúlyozva játszanak a színészek is, akik számára érzékelhetően jutalomjátékot ad a darab. Angel Rababoc Kisse okosan, háttérből machinál, valójában leplezni próbált gőg és megvetés humanizmusának táptalaja. Marian Politic ifjú Mártonja behatárolt díszparaszt, számára a világ egy nagy romantikus gabonaföld. Sorin Leoveanu Cukija vagány és rámenős melósgyerek (de nem tolvaj, a darab szerint mindenkinek visszaadja, amit elvett tőle, ez ebben az előadásban nincs benne), aki él az adódó lehetőségekkel. Valer Dellakeza megfáradt és lenéző Méltóságosa egyből felélénkül, amikor nála a pisztoly, mindene a múltban gyökerezik és magányos játékos – hatalma tetőfokán cselekvés helyett pasziánszozni kezd. A beugróként is egészen kiváló alakítást nyújtó Horaţiu Mălăele (aki a bukaresti Nottara Színházban játszotta korábban a szerepet, ugyancsak Mircea Cornişteanu rendezésében) K. Müller ziccerszerepében az önfeladás maga: simán kimagyarázza saját tetteit az "előző rendszerekben", míg a többieket – különösen Kisst – befeketíti, számára fontos, hogy szeretve legyen, ezért ő is szeret – hátha végre kiengedik pisilni. A színészek szájában a szöveg él, több lehengerlő pillanat is akad az alaposan felgyorsított előadásban, ugyanakkor nem minden jelenet minden labdája van lecsapva, a vége felé már túlgyorsított a tempó, nem lehet teljesen kiaknázni a lehetőségeket.

Komámasszony, hol a stukker? - bal felül: Horaţiu Mălăele, jobb felül: Valer Dellakeza, bal alul: Angel Rababoc, jobb alul: Sorin Leoveanu, Marian Politic

A darabot a rendszerváltás után többféle befejezéssel játszották, ezúttal eljutunk a közös döntésig: a pisztoly a helyiség közepén marad, az ötök pedig úgy döntenek: kinyitják az ajtót. Csakhogy az ajtó mögött fal van, betonfal, áthatolhatatlanul. Meg kell tanulnunk egymás mellett élni – valami ilyesmi a tanulság, aztán apró színpadi poénként a tapsrend alatt kiderül, hogy lehet a zárt színpadra bejutni: a sarokban álló budin keresztül. Nincs agyonbonyolítva, mondjuk: kis igazság, amire talán annál fontosabb rájönnünk.

Szóval ez egy nagyon kellemes este, igazán szórakoztató előadás és rólunk, nekünk is tudott mondani valamit. Nem olyan nagy dolog, egyszerűen csak színház. Érdemtelen, hogy csupán szellős kétharmadnyi házat tudott megtölteni az előadás. (A szervezési malőrökhöz hozzátartozik a feliratozással való hosszas szerencsétlenkedés, egyszerűen nem kapcsolták be előadás előtt a feliratozó projektort, amikor pedig már működött, néha elvesztette a kapcsolatot a számítógéppel.)

A darabban Márton többször eltéveszti a szavakat, Kiss rendre kijavítja. Gazduram mindig úgy válaszol: Hát, lehet úgy is mondani. Színházat meg lehet így is csinálni – és máris nincs semmi baj a darabbal.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr308002505

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása