És ezzel el is jutottunk a mai magyar színházi befogadás egyik sarkalatos kérdéséhez. Ha nem a _valóságot_ látjuk a színpadon, nem hisszük el. Hiszen nem volt semmi korhű benne = semmi nem igazi, nem hiteles, mert nem "valóságos". Kérdés, ha telepakoljuk a színpadot kávéházi asztallal, Nyugat-példányokkal, zsakettel meg cilinderrel, akkor rendben van? Akkor elhisszük, hogy a színpadon nem Szikszai Rémusz van, hanem Krúdy Gyula személyesen? Hogy nem Bozó Andrea van belehabarodva egy bohém macsóba, hanem effektíve Kelemen Regina örömködik a kései szerelem érkeztét ünneplőn?
A fenti, idézett szöveg a Pinceszínház Hát hogy szeret maga engem? című előadását követően az utcán hangzott el egy idősebb úr részéről, aki hasonkorú cimborájával vitázott emelt hangon, miután a cimbora nem átallta bevallani, hogy neki tetszett a produkció.
Ez már tényleg jó. Ritkaság, hogy emberek az utcasarkon egy előadásról vitatkoznak, még kissé meg is emelik a hangjukat, érezhetően fontos neki, hogy elmondja, miért _nem tetszhet_ a másiknak az adott produkció. Az úr ugyanis egyre hevültebben és egyre hangosabban taglalta, micsoda hülyeség, hogy a darabbeli születésnapon popnóta szól hangosan, és a digitális fotógép ügye is egyre problematikusabb számára.
Nem mindegy, hogy milyen az a fényképezőgép? - kérdezi tőle vitapartnere, és csend lesz. Erre nem nagyon lehet mit mondani. Mert tényleg mindegy.
Krúdy Gyula szerelmi levelezése – az alcímből fáradt hangulatú, de mindenképp patetikusan emelkedett, idézőjelben "szép" (értsd: veretes, artikulált és unalmas) előadásra következtet az ember. Na akkor most kapaszkodjunk: a Pinceszínház előadása mindettől mentes. Krúdyban nem egy méltóságteljes Művészt, hanem egy tehetséges, nagydumás bohémet láttat. Néder Panni Szindbád alakjából következteti vissza Krúdy figuráját, ahogyan ezt feltehetően Fráter Zoltán, a levelezést drámába oltó szerző is tette. Impresszív képek, benyomások, viszonyok alkotják a közeget, a Lisztopád Krisztina tervezte egyszerű, de roppant ötletes, a fény, illetve a vetítő, valamint két roletta használatával sokoldalúvá tett falban játszódó szerelmi kergetőzés, amelyet némileg átszerkesztett korabeli filmbetétek tagolnak, játékká teszi a drámát. Egyszerre lesz mai és korabeli, ami arra utal, hogy ezek a jellemek: a nagytermészetű, minden iránt – ideig – lánggal lobogni képes (élet)művész, a házasságát megunt, érzelempótlékokat vadászó hátébé és a hírnév által transzba esett ifjú leány nem egy letűnt kor letűnt figurái.
Szóval tetszett. Épp az tetszett benne, hogy _nem_ akart "korhű" lenni, hogy _nem_ akarta elhitetni, hogy egy dokumentumriport hitelességével elmesél egy sztorit. Rólunk akar beszélni, könnyeden, szórakoztatóan, egy emberen keresztül, akit Krúdy Gyulának hívtak. Nem emlékművet állít neki, hanem esendő, érdeklődő, ösztönös férfiként láttatja. Krúdy és világa megelevenedik a színpadon. S ugyan nem mindig működik minden ötlet, néha meg nincs elég jó ötlet, máskor meg túlzásba esik az előadás az ötletességgel (füstből kevesebb is elég lenne, mert nem emberi, ami beszorul abba a pici terembe), a játszók (Szikszai Rémusz, Bozó Andrea, Eke Angéla e.h.) friss fogalmazása, a vállalását igen jól beteljesítő rendezés kreativitása által a produkció egyértelműen az irodalom nagyjait, a "békebeliség" korát idéző előadások megújítása, érvényesítése irányába tett jó lépés. Digitális fényképezőgéppel, vagy nélküle.
