7óra7

A csárdáskirálynő avagy 2011
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

A csárdáskirálynő avagy 2011

2011. 12. 07. | 7óra7

Igen, szóval Edvin és Szilvia szerelme egyáltalán nem biztos. S mivel nem biztos, nem is győz le mindent. Hiszen ha biztos lenne, akkor mit érdekelné Edvint a Lippert-Weilersheim család akarata. Akkor mit számítana neki, hogy Szilvia elvált grófnő-e avagy levedlett sezlonyett. Akkor mit érdekelné Szilviát a New York-i turnékörút. S ha Cecíliának bármit számítana a saját fia, egyáltalán, bármi számítana a saját előmenetelén kívül, akkor csak nem lenne képes olyan lányhoz erőltetni, akihez Edvinnek semmi gusztusa nincsen. Ha Bóninak bármiféle barátságnak mondhatót érezne Edvin iránt, csak nem kísérné el a szerelmét Amerikába. Ugye, teljesen valószínűtlen, hogy ez az egész történet konfettizáporral, széles vigyorgással és mirtuszággal érjen véget?

Mohácsi János tétele, hogy ez nem is így van megírva. Zeneileg legalábbis biztosan nem, és a székesfehérvári előadás kulcsa, hogy a Kerényi Gábor karmester vezette zenekar nem a megszokott Csárdáskirálynőt húzza, mintegy talpalávalóként. Hanem megteremti azt az ellenpontozott világot, a ritmusok lassulásából és gyorsulásából, a hangszeres hangzás teltségének és szikárságának váltakozásából, ami ráül a cselekmény hömpölygésére. S erre tapad rá Tóth Richárd jelzésszerű, a ritmust továbbadó koreográfiája, Imre Zoltán 1993-as munkája alapján.

A csárdáskirálynő avagy 1916 - Kozáry Ferenc, Tóth Auguszta, Bata János

Mert ebben a világban, a gyakorlatilag nyíltan kupoldaként működtetett, számos prominens személyiséget vendégkörében üdvözlő füstös orfeuméban – amely Khell Zsolt remek díszletében a Vörösmarty Színház art decós elemeket hangsúlyozó folytatása, színpad és nézőtér a színpadon –, a mindentől szenvedő és semmit nem ismerő arisztokrácia szökőkutas-akváriumos kastélyában, illetve a Horthy kapitány hajóját felavató fiumei kikötőében semmi olyasmi nincs, ami felhőtlen derűre adna okot. 1916-ban vagyunk (a Csárdáskirálynő Kálmán Imre általi megírása után néhány hónappal), amikor az életet a politikai jelszavak skandálása ("Le a franciákkal!"), az idegengyűlölet (a cigány addig jó, amíg mulattat, de amint ő mulatna, máris koszos idegen lesz belőle – s már csillan is a kés –, hogy aztán a Pesten dajdajozó osztrák úrfiúcska a saját bécsi kastélyában le legyen büdössvábozva, de Szilvia is le lesz román kurvázva, hiszen ő Sylva Varescu – és legyen csodálkozás, az "eredeti" Csárdáskirálynőben _tényleg_), a rangkórság és a hajnalig tartó mulatozás tartja össze.

A csárdáskirálynő avagy 1916 - Balla Eszter Mohácsi János a majdnem húsz évvel ezelőtti kaposvári Csárdáskirálynő alapján rendezte az előadást. A rendezés pedig nem tesz mást, mint működteti az előadást, a valóság szabályai szerint, ezáltal lesz a legmesszebbmenőkig színház a Csárdáskirálynő. Edvin ezúttal nem hősszerelmes, még csak nem is bonviván, hanem egy kamaszkorból alig kinőtt, az életről semmiféle fogalommal nem rendelkező zsúrfiú, "Dudika", aki életérzésileg alapvetően nagyon szomorú, hogy neki arisztokratának kell lenni (noha a szülők pénzét szórni nem zsenánt neki), így szomorúságában az összes útjába eső nőt megdugja. Még az általa eljegyzett, majd elfeledett Stázit ("Hógolyó"), kedves rokonát is – akinek egyébként szintén eszébe sem jut Edvinnel leélni az életét.

Milyen érdekes az 1993-as változathoz képest azt látni – nem mintha az nem lett volna elég sötét –, hogy 2011-ben már a _nagyság lehetősége_ sem él ebben a világban. Az akkori Edvin–Szilvia (Kulka János és Sáfár Mónika) párosban élénken ott van, szinte csak hajszál választja el őket attól, hogy kimondják: te az enyém, én a tiéd. 2011-ben (Lábodi Ádám és Balla Eszter) már szó sincs erről. Egy magával mit kezdeni nem tudó, dühös kvázitinédzser és egy wannabe-sztár énekesnő, aki el akarja hinni, hogy ő a legjobb – pedig hát dehogy. 1993-ban még gondolhattuk Cecíliáról, hogy egykor tényleg csillag volt, az akkor Molnár Piroska játszotta egyébként egyszerű asszonyban a kicsiség mellett megvolt a régi nagyság, Tóth Auguszta 2011-es alakításában már csak könyöklés, szikár kitartás van. Tántoríthatatlan öntudattal énekli el az évezred legjobb felvonásvégét, az összezáródó függöny mögül _csakazértis_ kitartó, könyörtelen és könnytelen Cecíliaként, hogy "Kvittek vagyunk, mi már, az élet meg én,/ Nem fogok sírni nektek, bármi is ér,/ Fut, robog, száguld velem még a vonat,/ Míg a mennybolt le nem szakad". S az 1993-as Bóni (Gyuricza István) ugyan rémesen ellenszenves figura volt, de minden szava cinikus volt, vagyis duplafenekű. A 2011-es Bóni, Keller János már nyilvánvalóan azt is _gondolja_, amit mond, eltűnt a cinizmus, itt már minden nettóban értendő. De ami a legszembetűnőbb: Károly főherceg (az eredetiben Ferdinánd, de hát hol volt ő már 1916-ban?) szerepének a megerősítése. Kelemen István képes megmutatni, hogy az egyszemélyű Hatalom látszólagos nyugodtsága, erőltetett nagyvonalúsága mögött a "mindent vinni" pszichopatikus remegése rejlik. Az egyik kezével ad – a másik kezével mindent tönkretesz, eltüntet és zsebrevág. Kelemen főszereppé nagyítja ezt a diabolikusan kisszerű alakot: az előre elkészített gyászbeszéd felolvasásakor meg sem kísérli _elrejteni_, mi is az ő lényege.

A csárdáskirálynő avagy 1916 - középen: Keller János

Ez már az utolsó, a harmadik felvonásban van, amelyet a Mohácsi testvérek teljesen újra-újraírtak, a kaposvárihoz képest is kibővítettek: Fiumében vagyunk, a kikötőben, a Novara gyorscirkáló névadó ünnepségén, a zenekar a Gott erhalte és a Himnusz tökélyszerű egybedolgozásának remek zenei poénjával nyitja a magasztos ünnepélyt. A keresztanya Cecília, a beszédet Károly főherceg mondja, aki épp e percekben válik királlyá, Ferenc József nem is olyan váratlan halálával. Kísérője Vereczkei Szilvia. Kapitány: Horthy Miklós. Nagy Ignác-verset szaval Csermanek Janika (később Kádárra magyarosít). Sajtótitkár Miska főpincér. Itt az alkalom, hogy mindenki elnyerje a jutalmát. Edvin és Szilvia összeházasodnak, Cecíliát előléptetik. Kell ennél több? A nagy boldogság közepette mind beszállnak a Novarába, amely egyetlen centiméter megtétele nélkül elsüllyed, fedélzetén a teljes huszadik század. A pompás, végeérhetetlen valcer hangjaira a hajót, amelyben nemzet süllyed el, népek veszik körül. Mi vagyunk azok. Függöny.

Mohácsi Csárdáskirálynőjét, biztos vagyok benne, elő lehet adni jobban. Lehet sokkal jobban énekelni. S bizony sokkal jobban játszani is lehet. Például _színjátszás nélkül_. Vannak, akik még mindig _színjátszanak_ a székesfehérvári társulatban. Pedig el is lehetne hinni, amit játszanak. El is kellene. (Elhiszi például Guttin András a valóságtól teljesen elszeparált Lippert-Weilersheim atya, Kozáry Ferenc a szakmából toló Miska, vagy Bakonyi Csilla Arankám szerepében.) De nem lehet felróni hibaként, ahogy annak a közönségnek sem, amelyik megretten ettől a gigantikus konstrukciótól. A Vörösmarty Színház eddig nem tett efféle gesztusokat a közönségének. Téttelen, jobbára érdektelen előadásokat hagyományos nyelven játszott, játszik. S ez nehezen egyeztethető össze ezzel az előadással. Egy ilyen előadást csak koncepciózusan lehet műsorra tűzni. Mert ha az nincs, akkor ez lesz a különleges. Mármint az, hogy a színház – színházként működik, s nem színjátszóüzemi intézményként. Ugyanis Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét Mohácsi János előadása teszi _A Csárdáskirálynő_vé: igazi színházzá, egy valódi operetté.

A csárdáskirálynő avagy 1916 - Balla Eszter, Lábodi Ádám

De persze a színház miben különbözne attól az alapélménytől, amit Cecília megénekel? Fut, robog, száguld velünk még a vonat... Miért várjuk meg, hogy az égbolt ránk szakadjon?

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr918005215

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.