7óra7

Múltrágógumi
7óra7: (5/10)
Közösség: (6/10)

Múltrágógumi

2011. 12. 25. | 7óra7

Az anya (Teri) egyedül él, lábadozik egy szívroham után, férje, aki a „mindent” jelentette számára, meghalt, barátai nincsenek (vagy már ők is meghaltak). Fiával (Kálmánnal) alig beszélnek, csak akkor néz felé, ha pénzre van szüksége. A fiúnak sincs senkije, se barátnő, se feleség, se gyerek, se munka, csak vegetál. Néha megpróbál pénzt szerezni, valami nagy bizniszből – persze csakis illegálisan –, de általában ez nem jön neki össze, és ilyenkor mindig meglátogatja anyukáját, akitől mindig kicsikar/ellop valamit. Párbeszédeikből szépen lassan kiderül, hogy Kálmán szerint a szülei először is nem akarták őt, aztán kiközösítették, csak mert nem volt olyan, mint ők, és vicc tárgyává tették, mert szerettek szórakozni rajta. Teri szerint viszont Kálmánnak nem volt és nincs is semmi humorérzéke, nem is akart soha beilleszkedni közéjük, nem tanult, csak a rosszaságon járt az esze, nem dolgozott, csak rajtuk élősködött.

Nagyjából ez van a Magyar Színház előadásában, amelyből hiányzik a kérdésfelvetés, illetve az értelmezés, s így megmarad a puszta cselekményábrázolás szintjén. Bár van néhány utalás arra, hogy a problémák mélyebben, a távolabbi múltban, a szülők, illetve Teri és édesapja kapcsolatában gyökereznek, de ezek nem fejtődnek fel. Pedig az alapanyag adott: Maros András darabjának témája érdekes és aktuális, a párbeszédek életszerűek és érdekesek. Az előadás ráadásul egy ígéretes rendezői ötlettel kezdődik: Ujj Mészáros Károly rendező egy kivetített film segítségével jeleníti meg az alvó Teri álmát halott férjéről. Ám ezután az előadás ellaposodik, a rendezés átmegy ismétlődő sémák sorozatába: a színészek például a viták tetőpontján mindig üvöltenek, pedig magából a szituációból is teljesen jól érzékelhető a konfliktus komolysága.

Gyanús mozgások - Rancsó Dezső, hátul: Hámori Ildikó

A minimál díszlet - egy kocka a játéktér közepén, illetve néhány fehér szigszalagcsík a falra ragasztva - teljes mértékben a szövegre és a színészi játékra tereli a néző figyelmét. A szöveg dramaturgiai beavatkozást igényelne _ebben az előadásban_: lehetne rövidíteni rajta, mert van, hogy többször is körüljárja ugyanazt a problémát anélkül, hogy árnyaltabbá tenné, és e lehetőséggel a rendezés sem él. A színészi játék egyszerűsége nem javít az előadáson. Hámori Ildikó és Rancsó Dezső is mindössze néhány gesztussal képes (nem) megjeleníteni karakterét. Rancsó Dezső három dolgot tesz a Kálmán egyéniségében rejlő mélységek megmutatásáért: kezét tördeli, szemét eltakarva sírdogál és üvölt. Hámroi Ildikó gyakran túljátssza a hol múltba révedő, álmodozó, hol a jelenben harcoló, küzdő Terit. Neki egyszerre kellene eljátszania az anyát, az özvegyet, illetve a valaha fiatal és életteli nőt és feleséget, de játékában nincs sem párhuzamosság, sem változatosság: a beteg özvegy mindig görnyedten tántorog, az anya ironikus, gúnyos.

Gyanús mozgások - Rancsó Dezső, Hámori Ildikó

Az előadásban végig vélemények ütköznek véleményekkel. Nem tudhatjuk, hogy mi az igazság, csak azt látjuk, hogy a két ember, két teljesen más nézőpontból hogyan élte meg ugyanazt a szituációt. Nem dönthetjük el, hogy ki a jó és ki a rossz a két karakter közül, ami még nem lenne baj, hiszen nincs "jó" vagy "rossz", de az már baj, hogy azt sem tudhatjuk, melyikük hibázott elsőként, vagy melyikük hibázott többször vagy nagyobbat. Csak rágcsáljuk a múlt rágógumiját, nyamm-nyamm, anélkül, hogy meg akarnánk érteni egymást. Vagy magunkat.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr78002435

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása